Szégyenteljesnek, a forradalom emléke meggyalázásának tartjuk, hogy az évfordulón állami vezetők, kormánypárti parlamenti képviselők és városvezetők, valamint önmagukat 1956 örököseként feltüntető civil szervezetek a magyarországi neonáci mozgalmak vezetőinek, a szélsőjobboldal gyűlöletkeltő, rasszista, kirekesztő nézeteket valló képviselőinek adtak át elismeréseket a forradalom évfordulóján. Mindez a forradalom emlékének meggyalázása, a demokrácia eszméinek és értékeinek elárulása!
Két napig tartó csodák, vagy mondjuk inkább úgy, botrányok nem ingathatják meg egy forradalom emlékébe vetett hitet. Sem érdemesek, sem érdemtelenek felmagasztalása, sem nyílt levelek és nácizás nem döntheti le arról a magaslatról, amelyre az utókor helyezte. Már persze, ha egyáltalán magaslaton van, és nem az az érzése az utókornak, hogy az „amúgy is mocskosat nem lehet már jobban bemocskolni”.
A forradalmak soha nem tartoztak az egyértelmű matematikai képletek közé. A résztvevők között voltak jók, voltak rosszak, és voltak olyanok, akik odacsapódtak, olyanok is, akik éppenséggel mindig oda csapódtak, ahol hasznot reméltek. Voltak megfélemlítettek, voltak közönyösek, voltak véletlen hősök, voltak izgága lázítók, és voltak, akik szívesen beszálltak bármilyen „jó buliba”. Az utóélete is általában így alakult a forradalomnak. Csak el kell olvasni, Jókai menyit hadakozott egész életén át azokkal, akikkel a forradalom és szabadságharc idején nézeteltérése volt. Akit Jókai befeketített, azt történészek később kimosták, mert a késői utókor elnézőbb, mint a kortársak emlékezete. Amíg az 56-os forradalomban résztvevők, illetve hozzátartozóik élnek, mindig lesz sértődés. Különösen egy olyan forradalom esetében, ahol a célkitűzések, az irányok nem voltak akkor sem egyértelműek. Hősök és álhősök között éppúgy voltak megrögzött kommunisták, mint jobboldaliak. A forradalom nagysága éppen abban nyilvánult meg, hogy egy közös, nemes(!) cél konszenzust tudott teremteni, és Bibó István, a kor egyik legnagyobb gondolkodója, Ravasz László püspök, vagy Mindszenty bíboros együtt akartak egy élhetőbb országot a kommunista Nagy Imrével.
Az utókor botrányos reagálásai egy fontos üzenettel bírnak: A forradalomban, vagy bármilyen történelmi sorsfordító eseményben való részvétel, illetve egy azt követő meghurcolás önmagában még nem ad az elszenvedőnek erkölcsi tőkét. Ha a meghurcolás hőssé tesz, akkor komoly márványtáblát emelhetnénk Kun Bélának, hiszen koncepciós per keretében őt is a szovjet kommunista hatalom tette el láb alól. Szegény Kun Béla, gondoljunk csak bele, a kommunizmus áldozata! Verbális szemfényvesztés ez, mint amiképpen verbális szemfényvesztés az is, ahogy valakit „szélsőjobboldali gyűlöletkeltő, rasszista, kirekesztő nézeteket vallónak” titulálnak, a „rasszista vagy, mert mi annak mondunk” alapon.
A hősiesség relativitásának nem annyira diszkrét, mint groteszk bája mindaddig meg fog maradni, amíg ember ember tükrében méri önnön cselekedeteit, s úgy teszi mérlegre életét, hogy a másik serpenyőben egy másik ember élete méretik. Modern technika ez. Zrínyi és Arany János hősei komolyabb tükröt tartottak maguk előtt. Mit is üzen Arany János Szondija? „Jézusa kezében kész a kegyelem: egyenest oda fog folyamodni.” Mert ugye, különbség van tükör és tükör között.
Hozzászólások