Pusztaságban élünk, de az ÚR az Ő Fia, Jézus Krisztus által ezt kivirágoztatta, és mi áldott eszközök lehetünk ebben a munkában.
A dunántúli reformátusoknak van egy kétévenként sorra kerülő, fesztivál jellegű rendezvénysorozata, a Református Egyházi Napok – Dunántúl (REND). Amikor ez a poszt vasárnap reggel megjelenik, még javában tart a pénteken kezdődött nagyszabású egyházi esemény. A mindig más helyszínen megrendezett REND-nek ebben az évben Balatonfüred ad otthont, ahova mintegy tízezer dunántúli református gyűlt össze. A találkozó főtémája az Ézsaiás 35. alapján a reménység. Ez a fejezet egy metaforában elmondott üzenet arról, hogy a pusztában, azaz ebben a mi fizikai valóságunkban megjelenik Isten. Szóval, miféle reménységről van itt szó?
Itt kezdődnek a problémák. Mert míg a reménység tapasztalatával mindenki azonosulni tud, addig a keresztyénség reménység-fogalmát csak az értheti meg, aki belátja, hogy az emberi lét önmagában, a "puszta", úgy, ahogyan van, semmiféle biztos alapot nem kínál a reménykedésre. Ez a belátás abból az egyetemes tapasztalatból indul ki, hogy az emberi lét önmagában problematikus a halál és a múlandóság ténye miatt. A végesség pedig éppen azáltal válik kérdéssé, hogy az ember képes megalkotni a végtelenség képzetét, s ezáltal az emberi tudat kitörölhetetlen alapvonása a végességben megélt szembesülés a végtelennel. A keresztyén reménység forrása valamiféle tragikus életérzés, szembesülés a múlandósággal, s egyúttal egy soha meg nem szüntethető igény arra nézve, hogy az ember „több”. Ezért a keresztyénség reménység fogalma alapvetően különbözik a mindennapos reménység-tapasztalattól, hiszen nem arról szól, hogy majd „jobb lesz holnap” e földi léten belül, hanem arról, hogy magának az embernek a földi léte földön túli távlatot kap, mégpedig a hitben elfogadott Isten valósága felől nézve. Erre természetesen lehet azt mondani, hogy racionálisan-tudományosan nem megalapozott, hiszen egy hitben tételezett valóság, Isten valósága felől értelmezi az emberi sorsot. Ez igaz, viszont ez még nem szünteti meg az emberi lét alapvetően ellentmondásos jellegét, amely éppen a végességnek és a végtelenségnek az emberi jelenségben (legyen az ember bármi is) megszülető feszültségéből származik. A ma általánosan ismert hétköznapi reménység-tapasztalat ezt a problémát úgy oldja meg, hogy egész egyszerűen nem vesz tudomást az emberi lét eredendően konfliktusos jellegével. A halál problémáját nem létezőnek tekinti.
A keresztyénség reménységfogalmának a másik, de a végesség-tapasztalattal összefüggő forrása az emberben egyetemesen jelenlévő rosszal való szembesülés. A rossz, avagy a hagyományos keresztyén szóhasználatban a bűn, a keresztyén hit szerint nem valamiféle járulékos eleme az emberi természetnek, amely valamiféle erkölcsi fejlődéssel, avagy az emberi környezet javításával meghaladható. A keresztyénség nem lát az ember erkölcsi természetében semmiféle fejlődést, s nem hisz abban, hogy egyszer majd, a történelem egy pontján megszületik az erkölcsileg problémamentes ember, aki majd képes lesz megfelelni az egyébként világnézettől függetlenül általánosan feltételezett erkölcsi alapú emberi hivatásnak. Az ugyanis nyilvánvaló, hogy a meggyőződések sokasága és sokfélesége ellenére a közös vonás mindegyikben az, hogy erkölcsileg alapozza meg magát. Nos, a keresztyénség leszámol mindenféle olyan elképzeléssel, amely szerint az emberben lévő rossz meghaladható. Ez nyilván nem a rossz igazolása, hanem az a mély belátás, hogy az emberi természet mint olyan nem képes meghaladni önmagát egy erkölcsileg tételezett tökéletesség felől nézve. A keresztyénség éppenséggel nem fogadja el az emberben mindig jelenlévő rosszat. A rossz egyszerre meghaladhatatlan és elfogadhatatlan.
Ez nyilvánvalóan ellentmondást eredményez, de éppen ez a forrása a keresztyén reménység alapjának, amely az emberi lét problémájának a megoldását egyedül Istenben látja.
Lehet erre természetesen azt mondani, hogy a keresztyénség „menekül”. Gyáva. Istenhez menekül, mert megfutamodik az emberi lét előtt tornyosuló feladatok elől.
Viszont van egy másik olvasat is. A keresztyénség épphogy nem gyáva, hanem nagyon is bátor. Brutálisan realista, mert kimondja a mindenkori ember mindenkori erkölcsi elégtelenségét. Ezzel egyszer s mindenkorra leszámol mindenféle szekuláris messianizmussal és evilági utópiával. Ezt hívnám én a keresztyénség brutális realizmusának.
Ugyanakkor éppen ez a brutális realizmus a forrása annak a megrendültségnek, amelyet átélve az ember Istenre utalt létezőként ismeri fel önmagát. Ebből következik a keresztyénség reménység fogalmának ez a kettős jellege. Míg egyik oldalról megjelenik benne valamiféle mélységes pesszimizmus az önmagában vett emberi sorsot illetően, addig a másik oldalról az emberi létet mégis mindenféle evilági reménység-tapasztalatot meghaladó távlatokba emeli.