Megállíthatatlannak tűnő demográfiai katasztrófa zajlik Magyarország több járásában, 2051-re a népességük megfeleződhet. Budapest környékén nőhet a népesség, míg főleg az északkeleti régióban jelentős visszaesés jöhet.
Ha valaki elolvassa az origo cikkét, két tényt biztosan megállapít: az egyik, hogy a cikkben nincsen semmi új, a szerző jobbára csak összefoglalta azt, amit mindnyájan tudunk: a születendő gyermekek száma csökken, folyamatos belső migráció zajlik, a társadalom elöregedik, ezzel együtt egy-egy helyi társadalom kiürül, szerkezetileg megroppan. A másik, hogy egy ketyegő bombán ülünk, aminek a hatástalanítására történtek/történnek ugyan kísérletek, mégis, fontos lenne összeszedni és komolyan venni a lehetséges megoldásokat. A múlt héten Sárközy Mátyás írására reagálva a bevándorlással foglalkoztam, ma inkább arra helyezném a hangsúlyt, vajon mi lehet az egyházak szerepe a demográfiai bomba hatástalanításában. Emellett azon is érdemes elgondolkodni, vajon mit tehetnek az egyházak a kialakult helyzetben.
Elsőként arról, vajon lehet-e szerepünk nekünk, egyházaknak a demográfiai katasztrófa elkerülésében. Természetesen igen. Leginkább abban, hogy minden alkalommal hitet teszünk az élet mellett. Ez az én olvasatomban azt jelenti, hogy támogatjuk a hagyományos családmodellt, a házasság intézményét; a megszületendő gyermekre Isten áldásaként tekintünk; a szülői hivatást a férfi és női szerep kiteljesedéseként értékeljük, hiszen Isten különleges áldása, ha valaki férfiként apa, nőként anya lehet. Emellett szót kell emelnünk az életellenes cselekedetek és intézkedések ellen, a halál kultúrája ellen: nemcsak a mindent és mindenkit kiszipolyozó fogyasztói kultúrára gondolok, a környezetkárosításra és a szellemi környezetszennyezésre, hanem arra is, hogy sokaknak a megélhetésük miatt kell lemondaniuk a vágyott és tervezett gyermekekről. Nem feledkezhetünk el arról, hogy gyermeket, gyermekeket nemcsak vállalni, világra hozni kell, hanem tudni kell azokat egészségben és szeretetben felnevelni. Ezért (is) kell komolyan vennünk a hitoktatást és ezért kell minél inkább nyitnunk a fiatal generációk felé, hogy a szülői szerepben, az anyai és apai hivatásban támogathassuk, bátoríthassuk őket. Hirdetni kell feléjük is az evangéliumot, hiszen az Ige ismerete, Krisztus szeretete a legbiztosabb módja a teljes és boldog életnek. Úgy gondolom, támogatnunk kell mindazokat az intézkedéseket, amelyek elősegítik gyermekek születését, egészséges testi-lelki fejlődésüket, mindent, amely az életet pártolja a halállal szemben, amely segíti és felkarolja a fiatalok gyermekvállalását.
Bár az origo cikke meglehetősen hatásvadásznak tűnik, ahhoz kétség sem fér, hogy ijesztő valóságot állít, hiszen a szemünk előtt zajlik mindaz, ami a cikkből és az MTA munkatársa által készített tanulmányból kitűnik. Ezek közül hadd emeljem ki a belső migráció problémáját, hiszen református szempontból ez egy meglehetősen kardinális kérdés. Egyrészt hagyományosan azokon a területeken volt „őshonos” és erős a reformátusság, amelyek a belső migráció áldozatai. A tanulmány név szerint is említi a gönci és a sátoraljaújhelyi járást, melyek valósággal kiürülhetnek 2051-re. Vajon mit tehetünk még itt? Tehetünk-e egyáltalán valamit? (A kérdés persze a jelenre is vonatkozik.) Úgy gondolom, igen. Egyrészt nem fog mindenki elmenni, lesznek, akik maradnak: szeretetből, hűségből, mert itt képzelik el az életüket, mert ragaszkodnak szüleik, nagyszüleik örökségéhez, vagy csupán azért, mert nincs hová menniük. Nekik is szükségük van egyházra, evangéliumra, Krisztusra, mindarra az üzenetre, amelyet az egyház képvisel. Akkor is így kell gondolkodnunk, ha ez anyagilag „nem éri meg”, magyarán, ha lelkészi állást fenntartani, esetleg iskolát üzemeltetni csak nagy véráldozatok árán lehetséges. Jelen kell lennünk, nem szabad cserbenhagynunk senkit sem. (Nagy kérdés, vajon az itt szolgáló lelkészek milyen támogatást, megbecsülést, uram bocsá’ „kimenekülési lehetőséget” kapnak az egyházi vezetéstől – de ez nyilván már nem tartozik szorosan a témához.) Az itt lévő iskoláink (elsősorban Patakra gondolok) a szellemi élet központjai lehetnek, melyeket mindenáron meg kell tartanunk.
Jelen lenni a süllyedő régiókban – fontos kérdés. Ám az is ugyanilyen fontos, stratégiai kérdés, hogy jelen vagyunk-e, jelen leszünk-e kellő hangsúllyal az ország fejlődő régióiban, nagyvárosaiban? Megjelenünk-e ott, ahová talán pont a szatmári, zempléni fiatalok költöznek, ahol nincs ugyan templom és gyülekezet, de egyre nagyobb a lakosságszám? Jelen vagyunk-e, jelen leszünk-e azokon a területeken, amelyek talán kevésbé, talán soha nem voltak erős bástyái a kálvinizmusnak? Ahol egyre több olyan ember él, akiknek nincs semmiféle kapcsolata az egyházzal, de nyitott, érdeklődő, megszólítható? Azt hiszem, ezek a nagyvárosok, régiók a református egyház kitörési pontjai lehetnek, éppen ezért a református jelenlétet okosan, átgondoltan, de határozottan növelnünk kell. Nem magunkért elsősorban, nem azért, hogy a református egyház, mint „intézmény” létezzen, éljen, működjön itt is. Hanem azért, hogy az itt élő emberek rajtunk keresztül megismerjék azt a Krisztust, akit mi, keresztények hirdetünk.
Való igaz, 2051 elég távolinak tűnik. Ki tudja, addigra milyen lesz az élet Európában, Magyarországon, a világban – egyáltalán lesz-e Európa, Magyarország, lesz-e még élhető bolygó, vagy sikerül módszeresen tönkretenni saját élőhelyünket? Az mindenesetre biztos, hogy a mi feladatunk és felelősségünk ettől még nem változott: amíg csak lehet, hirdetnünk kell azt, Aki út, igazság, élet. Tegnap, ma, mindörökké.
Hozzászólások