Kánya Kinga olyan szülők veszteségét kutatja, akiknek külföldön élnek a gyermekei. Ki akarja ugyanis deríteni, hogy a téma „csak” aktuális, vagy valóban igényel gyászmunkát, és ha igen, hol vannak a veszteségpontok, lehet-e gyászfeldolgozói módszertant felfűzni rá. Kérdőívére kb. 100 fő válaszolt, 40–70 év közöttiek. A nem reprezentatív felmérésből kiderült: a távolra költözés indoka fele-fele részben munkavállalás (jellemzően a 20–45 évesek körében), illetve tanulás (a 18–25 éveseknél). A motivációk között gyakori volt az anyagi megerősödés vágya, a kiábrándultság az itthoni lehetőségek és légkör miatt, de szerepelt köztük a más szemléletmód és új lehetőségek megismerése, nyelvtanulás, szerelem, kalandvágy, testvérek követése, boldogságkeresés.
Külföldre szakadt a gyerekem! – Távolságban megélt veszteségek - kepmas.hu
Bevallom, számomra (is) új megközelítés volt a külföldön dolgozó gyermekekre, unokákra a szülők, nagyszülők aspektusából nézve úgy gondolni, mint veszteség-élmény, amely gyászmunkát is igényel(het)... Tanulságos volt Antal-Ferenc Ildikó cikkét olvasni, Kánya Kinga kutatásának, felmérésének eredményén elgondolkodni, hogy hogyan is élik meg a szülők a gyermekek külföldre távozását. S persze a legtanulságosabb maguknak az érintetteknek a beszámolói, vallomásai. A három – cikkben olvasható – történet mellé én is hozok egy negyediket... Egy nagymamáról, akinek az unokái élnek, dolgoznak külföldön. Ez a beszélgetés évekkel ezelőtt zajlott köztünk, de egyrészt – úgy gondolom – most is aktuális, másrészt pedig szavaira most is pontosan emlékszem, mert nagyon megérintett. Továbbadom...
Nyugat-Magyarországon él a család, tudjuk, innen nagyon sokan ingáznak Ausztriába dolgozni. A néni unokái ugyan kint élnek, de szinte heti rendszerességgel haza járnak. És mégis... Elmondta, hogy most már úgy ahogy megszokta, de főleg az első években nagyon nehezen tudta ezt elfogadni. Pláne, amikor egyik ismerőse, félig tréfásan, félig komolyan rákérdezett, hogy „ők is a labancoknak dolgoznak..?” Talán ezek a gúnyos megjegyzések tudnak legjobban fájni... - mert érezte a szíve mélyén, hogy valahol jogos a szemrehányás... Igen, árulónak érezte szeretteit... Annál is inkább, mert egy olyan veretes múltú és nevű családról van szó, ahol generációkon keresztül nagyon fontosnak tartották a nemzettudatos nevelést és a magyar identitás ápolását. S ők, akik a Habsburg-időkben és a kommunizmus ideje alatt is karakánul kitartottak, most pedig... Most Ausztriában élnek...
Azt is elmondta a néni, hogy unokáit mindig aktív közösségi életre nevelték a szülei. Minden iskolai és egyházi ünnepségen „szerepeltek”. Részt vettek olyan „akciókban”, hogy rászoruló idős emberekhez jártak bevásárolni, takarítani, segíteni. Jártak zeneiskolába, a fiú-gyerek sportolt, nagyon szép eredményeket tudott felmutatni. S mindig azt gondoltam – mesélte egyre szomorúbb hangon – hogy majd a tehetségükkel, tudásukkal az itteni embereknek fognak örömöt okozni... Erre tessék... Azt érzem, hogy hiábavalóság volt minden... Most már ők sem kötődnek az itteni közösségekhez, emberekhez, nemhogy az ő gyerekeik... Idegenek lettek itthon, saját hazájukban, városukban..!
S ami nekem a legnagyobb szívfájdalmam – mondta tovább – hogy az egyházhoz, gyülekezethez meg végképp nem tartoznak. Lehet, hogy akkor sem lennének aktív gyülekezeti tagok, ha itt élnének, de így végképp „halottak” az egyház számára... Vasárnap is sokszor dolgoznak, inkább csak hétköznapokon tudnak hazajönni egy-egy napra. Nem tartoznak sehová, se ide, se oda... Én itt nőttem fel, itt jártam iskolába, hittanórákra, itt konfirmáltam. Ma is együtt vagyunk a gyülekezetben azokkal a társaimmal. De ők? Tudom boldognak kellene lennem, hogy egészségesek, vannak már dédunokáim is... Szép házuk, lakásuk van ott is, itt is, jó állásuk, magas fizetéssel... De valahogy mégsem tudok ezeknek szívből örülni... Nagy-nagy hiányérzet van bennem... Vajon mit rontottunk el..?