Nem tudom, hogy minek tudható be a tragédia, a szabályok semmibevételének, a nekem mindent lehet viselkedésnek, a kivagyiságnak, nem tudom…
Elpusztult a Kecskeméti Vadaskert vemhes szurikátája, miután egy iskolás fiú a földhöz csapta - hvg.hu
A kis herceg óta tudjuk, hogy ember és állat között különleges kapcsolat alakulhat ki. Mondhatni baráti viszony. Ehhez azonban szükséges az apró lépésenként való közeledés, a bizalom kiépítése és fenntartása és a felelősség az iránt az élőlény iránt, amit az ember ilyen módon megszelídít.
A Kecskeméti Vadasparkban valami hasonló kapcsolat alakulhatott ki az egyik „lakó”: Zara, a kis szurikáta és a park igazgatója között. Zara, ez a kis, első látásra valóban ölelgetni és simogatni való kis állat Budapestről érkezett Kecskemétre. Megindító, érzelmekre ható, ahogyan az élete kezdődött a mi szurikátánknak: anyja nem gondozta, ezért fogadták be Kecskeméten. Annyira hozzászokott az emberi közelséghez, hogy az igazgató irodájában lakott, összebarátkozott azonban nemcsak vele, hanem annak spánieljével is, majd kapott egy kifutót a vadaskertben, később pedig egy párt is.
Milyen szép is lenne ezután arról hallani, hogy kiteljesedett az élete Zarának, hogy a park látogatói is örömüket lelték benne. Milyen felemelő lenne arról hallani, hogy a parkba látogató iskolások közül az egyik fiú megérzett valamit abból, hogy mindazt, ami velünk együtt osztozik a teremtett létben, tisztelni kell, óvni és vigyázni rá. Hogy benne is kialakultak a felelősségteljes viselkedés alapjai és azzal szembesült, hogy minden élet törékeny és véges, ezért nem mindegy, mit és hogyan teszünk.
A híradások azonban ezzel szemben arról szólnak, hogy egy iskolás fiú, aki a parkba látogatott, benyúlt a szurikátához (nem tudjuk, hogy a kerítésen keresztül vagy a fölött, hiszen arról olvashatunk csak, hogy egy külön kifutóban volt a kis állat) és meg akarta simogatni. Tábla figyelmeztetett arra, hogy ne nyúljanak az állathoz, különösen most, amikor vemhes. A tiltás ellenére tette a fiú, amit tett. A szurikáta, aki talán támadásként, de mindenképpen háborgatásként fogadta a közeledést, a fiú kezébe harapott. A fiú, akit szintén váratlanul ért ez a harapás, nyilván megijedt, mindenképpen szeretett volna szabadulni attól, aki kezébe csimpaszkodott, de ezt olyan szerencsétlenül tette, hogy a kis állat a földhöz csapódott és elpusztult.
Szomorú, ami történt. De miért is kell foglalkozni ezzel az esettel?
Egyrészt azért, mert annak ellenére, hogy a vadaspark igazgatója kiemelten is kérte, hogy ne kezdjen senki bűnbakot keresni és főleg ne a fiút tegyék meg bűnbakká, mégis ez történt. Érzelmeket kavart az eset, nagyon sokan hangot adtak felháborodásuknak, sőt, ennél is tovább mentek. Méltó(?) büntetést követeltek. Volt, aki egyenesen a kezét vágta volna le a fiúnak, sőt, a legszélsőségesebb vélemény az volt, hogy az életet sem érdemli meg. Milyen különös, hogy a nyilvánosságra kapott eseteknél, amikor valaki valamilyen szabályt megszegve elkövet olyasmit, aminek súlyos következményei vannak, mindenki rögtön tudja, hogy ki vagy kik a hibásak, mit és hogyan kellene tenni, hogy az illető egy életre megtanulja: a tetteknek következménye van. És milyen különös, hogy ugyanezek az emberek saját életükben már nem látják ilyen tisztán és egyértelműen, milyen összefüggés van a tett és annak következménye között, nem szeretnének felelősséget sem vállalni, szembesülni azzal, hogy mit tettek és elhordozni valamiféle büntetést. Mert saját magunkat könnyű felmenteni, mentséget és kifogást találni. A másikat lehet sárba taposni, hosszú időre megkeseríteni az életét, tönkre tenni. Lehet büntetni, ráadásul az elkövetett bűn nagyságához képest sokkal keményebb büntetést adni.
Másrészt azért érdemes foglalkozni ezzel a szomorú esettel, mert azzal is szembesít bennünket, hogy mennyire egyszerű, természetes számunkra, hogy nem tartjuk be a szabályokat, az előírásokat. Ha magunkra nézünk, számtalan példát sorolhatunk. Legalábbis, ha őszinték vagyunk. Úgy gondoljuk, hogy a szabályok korlátoznak bennünket, nekünk senki ne mondja meg, mit lehet és mit nem. Nem figyel senki, nem lát senki, miért is ne tehetném meg azt, amit szeretnék? Miért ne nyúljak be egy állathoz, miért ne tüzeljek akkor, amikor tilalom van, miért ne vágjak be egy másik autó elé, miért is ne? A legtöbbször úgyis meg lehet úszni. Nem lesz következménye, lehet, hogy nem is látom, mi történik az után, amit tettem vagy nem nekem kell elhordoznom a következményt. Mert mi mindig a kivételek vagyunk. Mi mindig mindent meg tudunk magyarázni. De vajon meddig tekinthetünk így magunkra és mit teszünk majd akkor, amikor hirtelen szakad ránk ennek a fajta gondolkodásnak minden következménye?
