Ezért is esett nagyon jól a 2019. február 10-ei miniszterelnöki bejelentés, amely a családi lét extrém sportolóit, a négy- és annál több gyermeket nevelő anyukákat egy nagyvonalú gesztussal kivonta a személyi jövedelemadó fizetésére kötelezettek köréből. Felfogásom szerint nem ingyen pénzt kaptunk, hanem a lemaradásunk kompenzálását, amelyért persze továbbra is meg kell dolgozzunk – és ez jól is van így. Az anyagi segítség mellett azonban legalább olyan fontos az elismerése annak az eredménynek, amely ugyan nem mérhető stopperórával vagy gólokkal, de aki felnevelt már egy csapatnyi gyerkőcöt, tudja, hogy ez is egyfajta extrém teljesítmény.
Extrém teljesítmény a nagycsalád, és végre elismerték - kepmas.hu
Aki volt már futóversenyen, az tudja, hogy a győztesek mellett azokat is megtapsolják, akik a sokadik helyen érnek be a célba. Jár a taps mindenkinek, aki nevezett, elindult, aki mer többet vállalni, aki lefutott tíz, huszonegy, negyvenkét, vagy akár kétszáztizenhét kilométert.
Nem vagyunk egyformák, van, akinek egy gyermek is teljesítmény, mert ennyi sikerült, mert így hozta az élet, máshol kettő, három, négy, sőt, még ennél is több gyerek alkotja a családot. Nem könnyű sem egy, sem több gyermeket felnevelni (különösen egyedül), a kormány pedig úgy gondolta, hogy tovább folytatja mindazoknak a támogatását, akiknek gyermekeik vannak, vagy szeretnének gyermekeket. Sőt, egy merész lépéssel azt deklarálta, hogy elismeri azokat az édesanyákat, akik négy vagy több gyermek vállalásával extrém versenyre neveztek. A most bejelentett és a már korábbi családtámogatási intézkedések nem titkolt célja a nyolcvanas évek eleje óta tartó népességfogyás megállítása, a trend megváltoztatása.
Végső soron teljesen természetes, amit Orbán Viktor és kormánya tesz. Ugyan, mire is költse az adófizetők pénzét egy kormány, ha nem magukra az adófizetőkre? Mire, ha nem arra, hogy újabb gyermekek jöjjenek a világra, mire, ha nem arra, hogy elismeri az anyaságot, a család fontosságát, ami minden normális társadalom alapja? Különösen is igaz ez nálunk, egy olyan országban, amely kis túlzással szinte mindig a népességfogyással küszködött, 1980 óta pedig tényszerűen kevesebb gyermek születik, mint ahányan meghalnak, így tehát természetes (pontosabban: természetellenes) fogyásban vagyunk. Elemi érdekünk hát, hogy ezt a negatív trendet megfordítsuk, ha nem akarunk belátható időn belül elfogyni és eltűnni a történelem színpadáról. Arról természetesen lehet vitatkozni, hogy a módszerek jók-e, hogy a miniszterelnök által bejelentett tervek vagy a korábbi elképzelések kellően ösztönzik-e a gyermekvállalást, vagy mit lehetne másként, jobban támogatni. Ám az „alapállásba” nem lehet, nem lehetne belekötni. A kormány nem vezet be diktatúrát, nem írja elő, hogy szülni kell, de elismeri és támogatja a gyermekek születését, a közbeszédben pedig igyekszik elterjeszteni azt a tiszteletreméltó és magától értetődő hozzáállást, hogy a gyermek érték, családban élni jó, édesanya és édesapa pedig fontos részei a társadalomnak.
Mondom, ez természetes, nincs ebben semmi nagyszerű, pláne nem extra, vagy extrém. Legalábbis nem lenne az, ha normális világban élnénk. Sajnos tudjuk, hogy a világ, amiben élünk, közel sem normális, sőt. Tele van szélsőségekkel.
Megdöbbentő például, hogy a nyugat-európai társadalmakban, ahol szintén fogy a népesség, a gyermekvállalás ösztönzése helyett inkább a bevándorlás erősítésére helyezik a hangsúlyt. Az ok egyszerű: természetesen nem az emberjogi szólamokra gondolok, amelyek kitűnő álcaként működnek, hanem az anyagiakra. Nyugat-Európának sürgősen munkáskezekre lenne szüksége ahhoz, hogy fenntartsa gazdasági teljesítését és polgárai jólétét. Éppen ezért a legegyszerűbb és a legrosszabb megoldáshoz nyúl: embereket importál, többségükben olyanokat, akik az övétől teljesen eltérő kulturális háttérrel rendelkeznek.
Megdöbbentő, hogy ez a társadalommérnöki hozzáállás mennyire igyekszik beleenni magát a hétköznapokba, és természetessé válni.
Itt van mindjárt a Der Standard, amely újság cikkírója szerint Orbán Viktor ahelyett, hogy a rendezett migrációt támogatná, rasszista intézkedéseket hoz, a nőket visszaszorítja a tűzhelyhez, sőt, egyenesen szülőgépekké redukálja őket.
Sarah Harper oxfordi professzor szerint a világ túlnépesedik, ezért nem jó, ha a kormányok, így a magyar is, ösztönzi a gyermekvállalást – ahelyett, hogy a túlnépesedett országokból pótolná a hiányt. Értjük: ahelyett, hogy udvariasan kihalnánk, hogy legyen hely a világ túlnépesedett felének, merészelünk a megmaradásunkért küzdeni. Botrányos!
Igaz, nem kell olyan messzire szaladni, hiszen szélsőségek idehaza is vannak. Ennek ékes példája a Kétfarkú Kutyapárt nevű, egyre stílustalanabb és bunkóbb viccegylet, amely primitív kiadványával igyekszik lejáratni és nevetségessé tenni magát a szülőséget. Szerintük a szülés: ellés.
Szerintem, szerintünk meg a világ éppen attól kerek és egészséges, amit ők szélsőségesnek, nevetségesnek titulálnak.
Extrém teljesítmény a nagycsalád, de egyáltalán nem extrém gondolat gyermeket vállalni és gyermekvállalásra ösztönözni. Sőt, nagyon is természetes és heyénvaló. Jól tudják ezt sok helyen, még akkor is, ha a fentebb ismertetett szélsőséges viszonyulás a gyermekek és családok iránt erőszakosan próbálja beenni magát a közvélekedésbe. A többség itthon és a nyugati társadalmakban is tökéletesen tisztában van azzal, mi a jó, és mi az igaz, mit szabad elhinni és mire kell nemet mondani. Éppen ezért lesznek sokan szülőkké, és éppen ezért örülnek nagyon sokan annak, ha ez a normális álláspont egyáltalán megszólal, helyet követel magának, mi több, támogathatóvá, példává lett.
A kutya ugat, a karaván halad: gyermekek születnek, felnőnek, családot alapítanak, gyerekeket nevelnek, van, ahol jó sokat. Mert ez az élet rendje - és ez így van jól.
