Március 15. a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja, az 1848-49-es polgári forradalom és szabadságharc kezdete, amelynek célja a Habsburg-uralom megszüntetése, a függetlenség és az alkotmányos berendezkedés kivívása volt. Március 15. 1989-ben volt először munkaszüneti nap, 1990 óta hivatalos nemzeti ünnep, egyben a magyar sajtó napja, annak emlékére, hogy 1848-ban ezen a napon nyomtatták ki a magyar sajtó első szabad termékeit.
Valami titokzatos, isteni csoda révén úgy alakult, hogy a forradalmak ideje éppen arra az évre esett. Párizs, Milánó, Nápoly, Velence, Prága és Bécs, majd Pest polgárai is utcára vonultak, hogy a reakció kezére csapva a szabadság ajtaját, a fennálló régi rend ellen lázadjanak.
Valami titokzatos, isteni csoda révén mi, magyarok még százhetven év távlatából is várjuk március idusát, hiszen a márciusi ünnep egyfajta viszonyítási-igazodási pont lett számunkra. Bár az ünnep sokaknak pihenéssel, kirándulással, vagy éppen munkával telik, tizenötödike reggelén mégiscsak megdobban a szívünk. Nekünk legalábbis, akik a közélet, a politikum, a magyar sorskérdések iránt érdeklődünk, akiket úgy neveltek, akiket úgy sodort az élet: kezünk kokárdát tűz, és a szívünk is ünnepi díszbe öltözik.
Milyen furcsa ma mindezeket leírni, amikor mindent a cinizmus és a viszonylagosság tesz üressé! Amikor nincs mi, csak ÉN létezik, amikor a haza, nemzet, becsület, hűség lekacagott, kigúnyolt, lenézett szavak, amikor nincsen Isten, csak istenek, amikor nincsen erény, csak érdek.
Vajon nekünk, akik vállaljuk a maradiság és földhözragadtság gúnyos bélyegét, mit mond az ünnep?
Úgy hiszem, leginkább azt, hogy ezernyolcszáznegyvennyolc győztes forradalom volt. Győzött március 15-én, a pesti utcán, amikor a Helytartótanács reszketni méltóztatott, győzött Bécsben, amikor a király a magyar küldöttség által vitt országgyűlési javaslatokat szentesítette, és kinevezte az első magyar kormány tagjait. Győzött akkor, amikor a Habsburg udvar a saját maga által aláírt törvényt megszegve Magyarország ellen támadt, a békés, vér nélküli forradalom pedig jogos önvédelmi háborúvá alakult. Győzött Erdélyben Bem tábornokkal, győzött a dicsőséges tavaszi hadjáratban, győzött a debreceni Nagytemplomban, és győzött akkor is, amikor Világos után a törvényen kívüliség hosszú évei következtek.
Ha kellett, harcoltunk, ha kellett, lázadtunk. Ha kellett, csatát vívtunk és vérünket ontottuk, máskor pedig csendesen és némán tűrtünk, bölcsen várva a megfelelő történelmi pillanatot a kiegyezésre.
Negyvennyolcat, de az egész magyar történelmet átszövi valami elképesztően érdekes és megmagyarázhatatlan jelenség: a megmaradás képessége. Talán elveszett a fél ország, talán százezrek, milliók pusztultak, talán nem volt se koronánk, se királyunk, se szabadságunk, mégis megmaradtunk. Itt vagyunk. Még mindig itt vagyunk!
Minket nem lehet eltiporni, minket nem lehet kifinomult eszközökkel kivéreztetni. Ez a mi győzelmünk. Ez a mi történelmünk.
A történelem, a haza, a gyökereink, múltunk megannyi szenvedése, a jelen kihívásai és a jövő reménysége ma negyvennyolc történetével üzennek nekünk.
Itt az idő, hogy válaszoljunk.