Az már a tömegtársadalmak koncepciója, hogy az emberiség egyvalami, hogy egyetlen közösség vagyunk. Ez gyakorlatilag kiiktatja az agressziót az ember életéből. Ha belegondol, nem dobták le a harmadik atombombát. Ezelőtt ötszáz évvel, ha egy uralkodó ilyen fegyvert kap, simán dobálta volna.
Ha a döntéshozók fele nő lenne, kevesebb stadion és több bölcsőde épülhetne - index.hu
Eléggé aggályos egy afféle laikusnak, mint én, vitába szállnia egy olyan elismert tudóssal, mint Csányi Vilmos. Mégis kétkedve olvastam ezt az interjút, amelynek, ha jól értem, az egyik központi mondanivalója az, hogy az emberi közösségekre egykor jellemző agresszió elveszíti jelentőségét, mivel fokozatosan megszűnik a közösséghez tartozás érzése, amely az agressziót kiváltotta. Viszont az agressziót, miután genetikai alapja van, könnyű kiváltani, s ezzel az eszközzel a politikusok élnek is. Szerinte ezért utáljuk például a bevándorlókat.
Csányi ilyeneket mond: ”Az ember befele, a közössége felé minimális agresszióval él. A kultúra ebben sokat számít. Az, hogy van emberiség, az modern koncepció. Középkorban nem gondolták, hogy minden ember azért egyenlő, mert embernek született. Voltak barbárok, meg különböző vad népek, akiket ki kellett irtani, ha úgy adódott. Az már a tömegtársadalmak koncepciója, hogy az emberiség egyvalami, hogy egyetlen közösség vagyunk. Ez gyakorlatilag kiiktatja az agressziót az ember életéből. Ha belegondol, nem dobták le a harmadik atombombát. Ezelőtt ötszáz évvel, ha egy uralkodó ilyen fegyvert kap, simán dobálta volna.”
Arra kérdésre, hogy el tudna-e képzelni még egy genocídiumot, vagy globális háborút, ezt válaszolja: „Nagyon nehezen tudnám elképzelni. A Közel-Keleten például vannak háborús események. Lokálisan ezek nagyon rossz dolgok, de arról szó sincs, hogy a világot rengetnék meg. Mindig megmozdulnak azok az erők, amelyek ezeket megállítják. Nem látni ilyen veszélyt. Egy olyan helyzetben, amikor elfoglal valaki egy országot, másnap neki kell a közellátást biztosítani, nem úgy van, hogy bemegyünk, és mindenkit megölünk. Ma annak, hogy egy területet, és a lakosok vagyonát elvesszük, már egyszerűen nincs értelme.”
Ha jól értelmezem, Csányi valamiféle fejlődést vél felfedezni az emberi természetben, amely annak tulajdonítható, hogy a régi közösségi alapú agresszió fokozatosan elveszíti szerepét. Kialakul valamiféle egységes embertudat, az egyetemes ember lesz egy közösség, s egy ilyen helyzetben a régies csoporttudatok szembenállása értelmetlenné válik.
A tapasztalati tény viszont éppen az, hogy noha egységes embertudat valóban létezik, az emberiség eddigi történetében a legfontosabb identitásképzőnek mégsem ez bizonyult, hanem a különböző fragmentált, relatíve zárt csoporttudatok. Minden jel arra mutat, hogy minden identitás legfontosabb „képzőszerve” a másik csoporthoz való viszony, s ezt a szerkezetet mindezidáig nem is sikerült meghaladni. Jelenne csak meg egy új ellenséges csoport a Földön kívülről, alapvetően megváltozna ez a helyzet. Akkor valóban létrejönne egy egyetemes „mi, emberek” tudat.
Ami pedig az agresszió fokozatos visszaszorulását illeti, szerintem Csányi Vilmos naiv. Az agresszió formája változik. Ma valóban nem illik karóba húzni az ellenséget. Ez olyan snassz lenne. Meg valóban nem kell elfoglalni egy másik országot, ha valakik uralkodni akarnak felette. Az úgynevezett fejlődés azt jelenti, hogy az agresszió formái ma sokkal átláthatatlanabbak, szofisztikáltabbak, és ellenőrizhetetlenebbek lettek. A közvetlen fizikai agressziót mintha valóban kiszorítanák az agresszió kedvesebb, kifinomultabb formái, amelyek mögött azonban nagyon is valóságos erő, a fizikai elrettentés fegyverei nyugszanak. Ez a béke. Fegyverezné le magát bármelyik erőközpont, azonnal felszínre törne a nyíltszíni agresszió.
A technológiai fejlődésnek köszönhetően tehát valóban van valamiféle fejlődés, de ettől viszont még nem sikerült felszámolni a csoporttudatokat, amelyeket ma rendesen nacionalizmusoknak hívunk. Minden jel arra mutat, hogy a különböző csoportokban megélt identitások ma is egymáshoz képest határozzák meg magukat, s ez alól egyik csoport sem kivétel. Ha nem így lenne, akkor a Földet egész egyszerűen területileg újra fel lehetne osztani, de jellemző módon, ma mindenki természetesnek tartja, hogy vannak országok, s azoknak vannak határaik, amelyeket ráadásul joggal meg kell védeni. Ugyan, miért? Miféle joga van bárkinek is arra, hogy a Föld akár egy négyzetméterét is birtokolja? Miféle joguk van egyes csoportoknak ahhoz, hogy egyes földi javakban bővölködjenek, míg mások hiányt szenvednek? Ha ennyire feloldódtak a régi közösségi alapú agressziók, s ilyen mértékben kialakult az egységes embertudat, vajon miért ne lehetne elkezdeni a Föld újrafelosztását? Melyik ország kezdi, ki mond le először önmaga nacionalizmusáról? Na, ugye.
Ami pedig az emberi természetet illeti, nem hinném, hogy alapszerkezetében egy jottányit is változott volna. Korábban lóháton üldöztük az ellenséget, ma meg műholddal. Lám, az utóbbi mennyivel udvariasabb. A bibliai emberkép az „örök” emberről: igaz. Az ember nyomorúsága épp az egyetemes ember meghaladhatatlan csoportokra töredezettségében mutatkozik meg. Mindig a másikhoz képest határozzuk meg önmagunkat. Ezt hívják önzésnek. Nem az a probléma, hogy utáljuk a bevándorlókat, csak azért, mert bevándorlók. Hanem az, hogy a bevándorlók csoportja ugyanolyan csoport, mint mi, vagy mint bármelyik más. Önző. El kell dönteni, hogy kinek az önzése érvényesüljön. Ennyi. Az már egy másik kérdés, hogy a kultúrának nevezett jelenség miféle erkölcsi küldetéssel igazolja a csoportönzést.
Viszont éppen a bibliai emberkép – miután a külső viszonyítási pontja nem a másik csoport, hanem Isten – tud az emberi nem végső egységéről. De nem hazudik, s nem ringatja magát abban az illúzióban, hogy a közösségi önzések rendszere meghaladható lenne. Ez adja meg a történeti keresztyénség mindenkori elégtelenségét. Egy olyan normát hirdet, amelyet nem tud megvalósítani. Ígéretet hirdet és nem programot. Egyszerre létezik tehát az emberi nem végső és lényegi egységének potenciális valósága és normatív ideája, valamint az agresszív közösségi identitások sokfélesége.
Ez adja meg az emberi lét alapfeszültségét. Tudás arról, hogy milyenek vagyunk, s milyennek kellene lennünk. Norma és valóság végzetes kettéhasadtsága. S az erről való tudás az, ami az embert kiemeli az állatvilágból, és lényegileg más entitássá teszi.
Az ember attól ember, hogy önmagát a nem emberihez, Istenhez viszonyíthatja. Az evolúció tana azért problematikus, mert az állatból az emberbe való átmenetet egylényegű folyamatnak tételezi, s nem tud megjelenni a természethez képest más, ami az embert minden természeti vonása ellenére a természethez képest mássá, emberré teszi.