Athéni Xenophón (görögül Ξενοφῶν, kb. i. e. 434[1]/427 – i. e. 355), Grüllusz fia Athén Erkhia démoszából, katona, zsoldos, Szókratész csodálója, történetíró aki megörökítette saját kora történéseit, Szókratész mondásait és Görögország életét. Részt vett a tízezrek hadjáratában, aminek történetét az Anabasziszban írja le.
Hamvas Béla említi egy helyen, hogy vannak a történelemnek olyan korszakai, amikor mintegy véletlenszerűen nagy elmék születnek egy korszakba, akik aztán egymásról keveset vagy mit sem tudva megalkották a maguk korán túlmutató munkájukat.
Bizonyára vannak inspiráló korszakok, amikor kiváló tanítók kiváló tanítványokat gyűjtenek maguk köré, hogy aztán mintegy meghatványozva az ismeretet egy olyan színes kort hagyjanak maguk után, amelybe már-már visszavágyik a kései kutató.
Athéni Xenophón Szókratész csodálója, Platón kortársa, s maga is a filozófia egyfajta megszállottja mindaddig, míg vére ki nem viszi a harctérre. A kor, amelyben él, harcol, ír, letelepszik, menekül, és újra életteret keres a görög kultúra aranykora, amely kultúra átlépett a nyelvi kereteken és megtermékenyítette évszázadokra azt a folyamközi kultúrát, amelynek romjait épp most dönti a felejtésbe egy fanatizált ideológia.
Xenophón fő művének az Anabasist tartják, amely részben önéletírás, részben pedig egy történelmi tabló a maga elfogultságával. Ez utóbbi magyarázható érintettségével, hiszen nem kevés érdeme volt, hogy a II. Kürosz vesztett csatája nyomán Mezopotámia területére szakadt görög csapatokat visszavezetik hazájukba.
Másik munkája a Kürosz neveltetése, amelyben az ideális államférfi mintáját próbálja megrajzolni, ugyanakkor felfest egy olyan történelmi tablót és társadalomrajzot, amelyből világossá válik, hogy az államférfiak nemcsak annak születnek, hanem annak is neveltetnek.
Könyve elején érdekes társadalomrajzot ad: „Arra gondoltam a minap, hány, és hány monarchiának, hány oligarchának vetettek véget, demokráciát is buktattak meg már azok, akik nem demokratikus, hanem más államformában akartak élni, és hány monarchiának és hány oligarchának vezettek véget”. Felteszi továbbá a kérdést, hogy miért sikerült némelyeknek a hatalom megszerzése és megtartása, míg másoknak nem. Aztán a hatalom alávetettség miért éppen az emberből váltja ki az ellenállást? „Elgondolkoztam továbbá, hogy a marhákon a marhapásztorok, a lovakon lópásztorok uralkodnak, minden pásztor joggal nevezhetünk a rábízott állatfaj urának, és mindig azt tapasztalom, hogy ezek a csordák sokkal hajlamosabbak pásztoruknak engedelmeskedni, mint az emberek az ő vezetőiknek. Soha nem láttam még olyan nyájat, amely összeesküdött volna az ő pásztora ellen… Ezen tűnődve arra a következtetésre jutottam, hogy az ember minden más élőlényen könnyebben uralkodhat, mint az embereken”.
És akkor emlékezetéből előkotorja a „Kis” Küroszt, aki hódító útján nem csupán hadi tetteinek félelmetességével gyűrte maga alá a különböző népeket, hanem ahogy ma mondanánk, remek diplomáciai érzékének és erkölcsösségének, amit talán inkább karizmának lehetne nevezni, köszönhetően sikerült a maga fennhatósága alá vonni népeket, területeket, akik nem csupán félelemből, hanem a pásztori lelkületet megérezve lettek önként a birodalom alattvalói.
Hozzászólások