Az első, csaknem kétezer évvel ezelőtti húsvét óta minden évben arra emlékezünk, hogy Jézus nemcsak meghalt a Golgotán miattunk, helyettünk és értünk – hívő és hitetlen emberekért egyaránt –, hanem harmadnapra feltámadt a halálból. S ahogy legyőzte „utolsó ellenségként” a halált, legyőzte a hitetlenséget is. És a félelmet is. Aki hisz benne, az nem fél, mert él benne Jézus Krisztus soha el nem fogyó teljes szeretete, amely kiűzi a félelmet szívünkből. „Én vagyok a feltámadás és az élet. Aki hisz énbennem, ha meghal is, él” – mondta kétezer éve, és biztat ma is minket Jézus. (…) Ahogy Jézus tizenkét tanítványa a Szentlélek erejével legyőzte a félelmet, ők és bátor követőik – az államilag elrendelt és irányított módszeres, kíméletlen keresztényüldözés, a terror ellenére – elterjesztették a világon Krisztus tanítását, ma sem, mi se legyünk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.
Nagy örömmel olvastam Faggyas Sándor cikkét, véleményét, Álláspont-ját, egyben evangéliumi üzenetét, hitvallását, sőt, bizonyságtételét a fent megnevezett sajtóorgánumban! Azt gondolom, bár lehet egy tartalom, termék ugyanaz, azért az nem mindegy, hogy a hatalmas médiapiac melyik asztalán jelenik meg, ki árulja és ki a „gyártó...”
Konkrétan arra gondolok, hogyha ez az írás valamelyik felekezeti lapban vagy egyházi oldalon bukkan fel ugyanettől a szerzőtől, aki egyébként a csillaghegyi református gyülekezet presbitere, akkor azt természetesnek, a (hon)lap „profiljába simulónak” vesszük. Ha ugyanezt a Magyar Hírlapban vagy más „világi fórumon” írja le valamelyik egyházi vezető, akkor sem kapjuk fel annyira a fejünket, mondván, valahol ez a dolga, ez a hivatása... De ha úgymond egy „világi újságíró világi lapban”, még ha az polgári, konzervatív, s a keresztyén értékrendet felvállaló újság is, ráadásul a Vélemény rovaton belüli legfontosabb, a szerkesztőség egységes állásfoglalását tükröző Álláspontban jelenik meg, annak – úgy gondolom – plusz üzenetei is vannak!
Már maga az írás címe megfogott! „Ne féljetek!” Egy olyan (média)világban, melyben egész iparágak épülnek az emberi félelemkeltésre, ez önmagában is becsülendő, s nemcsak „pozitív üzenet”, hanem bátorság és bátorítás, s még ezeken is túl, a jézusi üzenet továbbadása! Ennek az üzenetnek, árunak az értékéből az sem von le semmit, hogy „kicsomagolva”, azaz jobban belemélyedve azért találunk igencsak „ijesztő” mondatokat, mint pl. „az Iszlám Állam terrorszervezet által profi módon megtervezett és kíméletlenül végrehajtott, összehangolt merényletsorozattal az iszlám és a Nyugat közötti , több évtizede tartó civilizációs hidegháború a forró szakaszába lépett...” vagy hogy „...hosszú és nehéz, sok – a párizsinál és a brüsszelinél sokkal több! – áldozattal járó háborúra kell készülnünk...” Bár azt vallom, hogy az emberi számítások mellett adjunk teret az isteni forgatókönyv megvalósulásának, azért az is igaz, hogy ne szakadjunk el a realitásoktól. Akkor se, ha evangéliumot hirdetünk! Elgondolkodtam rajta, hogy ezt a cikket, a maga véres realitásával, ugyanakkor evangéliumi kicsengésével, vajon el lehetne-e mondani prédikációként, igehirdetésként, szentbeszédként a szószékeken? Azt mondom igen, bár mi, lelkészek, igehirdetők megszoktuk, hogy a lelki dimenzióban halad az igehirdetés, s onnan ruccanunk át a kegyetlen valóság, a brüsszeli metró vagy éppen a forrósodó hidegháború egyéb területeire, míg Faggyas testvérünk ennek épp az ellenkező útját, módját járta be.
Egy ponton éreztem némi ellentmondást, de természetesen ezt nem kritikaként írom. Az egyik mondatban azt írja, hogy Jézus „legyőzte utolsó ellenségként a halált, legyőzte a hitetlenséget. És a félelmet is.” A következő mondat azonban így szól: „Isten szeretete kiűzi a félelmet a szívünkből, ezért semmitől és senkitől, a terroristáktól se féljünk, egyedül a félelemtől, mert ez a leggonoszabb ellenségünk.” Nem akarok bűvészkedni a szavakkal, fogalmakkal, de én úgy látom, hogy a félelemtől való félelmet kétféleképpen is fel lehet fogni. Egyrészt mintegy fokozása, s ez esetben úgy érthetjük, mint rettegést, másrészt mint valami belső, megfoghatatlan, körülhatárolhatatlan erőtől való félelem, amit a magyar nyelvben inkább a szorongás jelenségével és fogalmával szoktunk visszaadni. Ez utóbbi értelmezésnek annál inkább is megvan a létjogosultsága, hiszen a félelem tárgyánál, a terrorizmusnál is épp erről van szó, hogy nem a klasszikus harc folyik A és B haderő között, hanem belső ellenségként él világunkban, ahogy Faggyas Sándor nagyon plasztikusan megfogalmazta: „...az iszlamista rákos daganat áttétei már beépültek a nyugat-európai társadalmak szövetébe, és belülről pusztítják, gyilkolják az egészséges sejteket.”
Legjobban az utolsó gondolat ragadott meg: „Ahogy Jézus 12 tanítványa a Szentlélek erejével legyőzte a félelmet, ők és bátor követőik – az államilag elrendelt és irányított módszeres, kíméletlen keresztyénüldözés,a terror ellenére – elterjesztették a világon Krisztus tanítását, ma sem, mi sem legyünk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” Nagyon találó ez a párhuzam az akkori és a mostani terror(izmus) között. Ezzel mintegy ráébreszti a Kedves Olvasókat, hogy ma is „hitvallásos idők” vannak. S nem elég a keresztyén értékrendek hangoztatása, nem sokra megyünk az „ünnepi- vagy éppen hobbikeresztyénséggel”, pláne nem véd meg bennünket valamiféle kultúrprotestáns máz, hanem radikális, az élet teljességét átfogó keresztyénségre van szükség! Mint ahogy radikális félelemmel – rettegéssel vagy szorongással – állunk szemben! Ezért is van nagy szükség bátor „világi” evangéliumhirdetőkre, magyar hírlapokra, faggyas sándorokra, s természetesen Jézus szavára: „Ne féljetek!”