A Magas-hegy és a Szár-hegy között ugyanis egy zipline, vagyis átcsúszó kötélpálya épült, így 50-60 km/órával egy beülőben ülve csúszhatunk át az egyik hegycsúcsról a másikra, mintegy 1036 méter hosszan. Aki ódzkodik az ilyen adrenalindús kalandtól, az pedig üvegpanorámás libegőbe ülhet, hiszen hamarosan átadják a zárt kabinos kötélpályát is a két hegytető között.Egy kilométeren csúszhat a zempléni hegycsúcsok között - turizmusonline.hu
Elsőként teszteltük Magyarország első zipline-pályáját. Száguldás 75-tel a Zemplén felett.
Akkor elöljáróban annyit, hogy nem vagyok valami vakmerő, kalandot kereső, izgága alkat, inkább a békés, nyugodt hobbikat részesítem előnyben. Sőt, kifejezetten félős vagyok, soha az életben ki nem próbálnám mondjuk a bungee jumping nevezetű őrültséget, egész egyszerűen nincs az a pénz, amiért leugranék egy lábamra erősített kötéllel a szakadékba, bízva a kötél erejében és a szakemberek (?) szakértelmében. Ejtőernyővel sem ugranék. Sőt.
Amikor először látogattunk haza Zemplénbe, és elhatároztuk, hogy a libegőn tesszük meg az unalomig ismert utat a magas-hegyi kilátóhoz, én még akkor is féltem. Főleg, amikor lefelé egyedül kellett jönnöm. Féltettem a magam kis életét, testi épségét, féltem a fájdalomtól, ami esetleg érhet, és igen, konkrétan bevillant, milyen is lesz kifordulva feküdni a földön, miközben egyre távolodó tekintettel szemlélem lelkem egykor volt földi lakhelyét, személyiségem porhüvelyét, pontosabban mindazt, ami belőle maradt.
Kész szerencse, hogy feleségem se az a tipikus CIA ügynök, aki civilben feleség és családanya, ám a valódi életében Charlie angyalait megszégyenítő vakmerősséggel veti mélybe magát a kétszázzal száguldó helikopter fülkéjéből, hogy aztán triplaszaltót ugorva tépje apró cafatokra a rossz oldalt választó körmönfont gazembereket. Emlékszem, életünk első közös zempléni bobozásán kifejezetten nyugdíjas tempóban haladtunk, hiába, amikor az embernek gyerekei vannak, százszor is meggondolja, érdemes-e kockáztatnia…de komolyan!
Aztán kicsit később újra kipróbáltam a bobot, a nyugdíjas –vagy családapás- tempót félredobva, elengedve a féket, hadd szóljon.
Na, ez az adrenalin. Jó!
Nem tudom, lehet-e ezt az érzést máshoz hasonlítani -nyilván a nálam bátrabbak most jókat mosolyognak-, de én élveztem a száguldást (valóban száguldunk, hiszen a hegyről jössz lefelé egy sínpályán), a feszültségem, félelmem elmúlt, a végén pedig tényleg felszabadultan és boldogan érkeztem.
Kicsit olyan ez az egész, mint amikor repülővel a táj felé szállsz, és a kezdeti sokkot legyőzve élvezed az élményt, amit kaptál cserébe azért, mert a biztonságos talajt elhagyva mertél kilépni megszokott léted földhözragadtságából, hamis komfortzónádból, és mered átadni az irányítást másnak, egyszerűen azért, mert megbízol benne.
Kiszakadni a semmibe, függeni, siklani egy kötélen, engedni, hogy a friss fuvallat az arcodba csapjon, engedni, hogy a kötél megtartson, irányítson, engedni, hogy feltörjön belőled a megérkezés öröme…
Szerintem ilyen lehet a zempléni zipline is, óriási adrenalin bomba, amit feltétlenül ki szeretnék próbálni. Persze csak akkor, ha legyőzöm a félelmemet, és rá merem magam bízni a szakértők szakértelmére, és leginkább arra, Akitől az életem függ, Aki az életemet a kezében tartja.
Tényleg, nem istenkísértés ez? Vagy igen? Egyáltalán lehet határt húzni, hogy egy kötéllel a lábunkon mélybe ugrani az, de egy kötélen függeni már nem az? Vagy kifejezetten eretnek gondolat, ha azt mondom, hogy a hit is hasonlóképpen működik, amikor pedig a hited győz a hitetlenséged és ostobaságod felett, az valóban felér az adrenalinnal?
Nem tudom. Az mindenesetre biztos, hogy aki hisz, az nem a semmibe szakad, hanem annak védelmébe kerül, Aki a tenyerébe vésett be mindnyájunkat. Sokkal korábban, mint gondolnánk.