Mindig az igazságot kereste, és mindenféle totalitárius diktatúrát elutasított – hangsúlyozza Erdős Kristóf történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának (NEB) munkatársa az egykori levéli református lelkészről. A hatvan éve elhunyt Gulyás Lajos mártír lelkipásztorra emlékezünk.
Ez egy ünneprontó cikk. Ma, az év utolsó napján, az új év küszöbén talán valami emelkedettebb írással kellene jelentkeznem. De valahogy nem tudok elmenni amellett, hogy pontosan hatvan évvel ezelőtt, 1957. december 31-én végezték ki Gulyás Lajos dunántúli református lelkészt. Nem érte meg az új évet, s talán volt valami jelképes is az ítélet végrehajtásának időzítésében. Elvették tőle az ilyenkor makacsul remélt és kívánt boldog új évet. Elvették tőle a jövőt. Illő megrendültséggel álljunk most meg egy pillanatra, s csendes főhajtással áldozzunk egy olyan ember emlékének, akinek megadatott a mártíriumság ajándéka. Valami olyasmi, ami túl van az időn, túl van minden esetlegességen, s ahonnan nézve a „boldog új évet” kívánsága csak kicsinyes és kéztördelős aggodalmaskodásnak és szánalmas erőlködésnek tűnik. Mert ugyan mitől lesz „boldog” az új év? Neki nem lett boldog új éve. Mégis időfelettivé vált.
Gondolhatnánk akár, hogy ez az ember egy hebrencs volt. Egy örök izgága, akinek soha semmi sem jó. Az örök lázadó, aki nem bírja kinőni a kamaszkorát. Vannak ilyenek. Úgy tűnnek, mintha forradalmárok lennének, de valójában nem azok, csak az a bajuk, hogy nem ők gyakorolják azt a hatalmat, amely ellen lázadnak. Ismerjük az efféle forradalmárokat.
Gulyás Lajos nem ilyen volt. Őt a hatalomra jutásnál sokkal jobban foglalkoztatta az igazság, lett légyen szó akár nyilas, akár kommunista hátterű totalitárius világképről - amint ezt Erdős Kristóf történész, Gulyás Lajos életének kutatója a reformatus.hu-n megjelent írásában hangsúlyozza. - Azon az áron is, hogy tiltakozása, nyilvánosan is képviselt elvi alapállása még az életébe is kerülhet.
Erdős Kristóf egy másik megemlékezésében idézi a mártír református lelkész egy mondatát: „Még a bitófa alá is vasalt nadrággal megyek”. Hihetetlen egy mondat. S mindezt a feleségének (!). Kegyetlen mondat. De mégis, miközben benne van a halál érzékelhető közelsége, a búcsú, a fájdalom, benne van az a meggyőződés is, hogy van valami, ami túl van az időn és az elmúláson. Noha az idézett mondat közvetlen szövegkörnyezete erről nem szól, számomra mégis bennefoglaltan tükrözi a református lelkész Gulyás Lajos gondolkodásának teológiai mélységét jelenről és jövőről. Ezt fejezi ki olyan megragadó képi erővel a „vasalt nadrág” metaforája. Isten örök rendjét, a mindenek felett álló, és mindeneken túli, de mégis jelenvaló örök igazságot, amelybe belehelyezkedve az Ige és a Lélek által minden evilági történés új megvilágításba kerül, s immár nem számít semmi sem, csak a hűség az igazsághoz. Mert a végső jövő nem az, ami még hátra van a földi időből, hanem az, ami már eljött Isten üdvözítő akaratában. A „vasalt nadrág”: beöltözés a feltámadott Krisztus örök jelenvalóságába, túl az idő fogságába zárt esetlegességek világán. Belépés Isten örök jövőjébe. Nincs aggodalmaskodás, nincs kéztördelés, nincs kompromisszum. De van elvehetetlen, eszkatológikus jövő, túl a bitófán.
Gulyás Lajos a levéli konfirmandusaival (1951, Áldozócsütörtök)
Gulyás Lajosnak nem lett új éve, se boldog, se boldogtalan, se sikeres, se sikertelen, se eredményes, se eredménytelen. Vasalt nadrágban túllépett mindenen, s megnyerte az időt. Időfelettivé vált, és éppen ezért annyira hitvallásszerűen valóságossá. Nem fog rajta az idő.
És most onnan, ahol már nincs idő, csak Isten örök és végérvényes jövője, kérdéseket intéz hozzánk, mai utódaihoz.
Legfőképpen azt, hogy mégis, mi a végső reménységünk, túl az esetlegességek, az úgynevezett körülmények, a "szerencse" omlékony világán? Keresztyénként talán mégsem olyan ünneprontó kérdés ez egy új évre készülve.