Magyarországon a pedagógusokat 1952 júniusa óta köszöntik, akkor adták át először a kiváló tanítói és tanári okleveleket az ország legjobb oktatóinak. A köznevelésben mintegy 170 ezren dolgoznak. Az államilag elismert felsőoktatási intézményekben pedig a 2012/2013-as tanév elején 20 555-an voltak oktatói munkakörben, közülük 15 534-an teljes munkaidőben - közölte az illetékes államtitkárság az MTI-vel.
A hajsza már reggel kezdődött. Komor, sötét volt az ég. Hajnalban még csak csepegett, de mire kiléptünk a házból, már javában zuhogott. Kicsit fáztunk is, mi tagadás. Még félúton sem jártunk, de már mindannyiunk cipője átázott.
Azzal a felütéssel, ahogy elindult a nap, ugyanazzal folytatódott. Hajszoltan, komoran. Délre megfőztem. Mire indultam a kicsikért, hogy hazahozzam őket, terített asztal várta a közben megéhező többi családtagot. Felpakoltam magam, ott volt nálam két kis dzseki, több esernyő. Hiába is áltattuk volna magunkat, itt már jobb időre egyelőre nem lehetett számítani. Az idő szorított, autónk pedig a mesterembernél (aki persze talán még rá se nézett, javítás nélkül hoztuk el később). Nem tudom, észrevették-e már, de amikor zuhog, olyankor a járművek vezetői úgy érzik, hogy nagyon áznak. Ezért sokkal kevésbé figyelnek a gyalogosokra. Nincs udvariaskodás a zebrán, és ha hatvannal megnyomják a gázt, hogy a következő zöldet elérjék, a kitűnő városi csatornázás miatt felgyűlő tavacskák sem különösebben állítják meg. Embermagasságig spriccelő szökőár a járdán, akit elkap, ingyenfürdőben is részesülhet.
Persze, a kisebbet nem engedik ki idejében az óráról, vagy negyed órát késik. Kezd kritikussá válni a dolog. Háromnegyed egy van, s nekünk negyed kettőre már meg kell járnunk az otthoni utat – ez körülbelül húsz perc -, ebédelni kell, ünneplőbe öltözni, majd a szintén húszpercnyire lévő zeneiskolába eljutni. Agyam lázasan jár hazafelé menet, hogyan is érjünk oda, de a taxi ötletét elvetem. Ha korábbra hívom, esetleg nem leszünk képesek elkészülődni időre, ha akkor hívom, mikor már menetkészen állunk, szinte az út felét megtesszük, mire megérkezik. Inkább siettetem a kicsiket, magyarázom, hogy kevés az idő.
A nagyobbak már otthon vannak, megebédeltek. Mikor meglátom, hogy a terítéküket sem szedték le, ellenben a miénk nincs kitéve, hisztérikus sírás kerülget. Berontok hozzájuk, valami zokogó feljajdulásban elmondom, mi a helyzet. Hogy már rég el kellett volna indulnunk. El fogunk késni. Most is megtelik szemem könnyel, ahogy eszembe jut, miképpen állnak oda segíteni. Egyik ebédet ad, másik vetkőztet. Közben nagylányomnak eszébe jut, hogy a cipőcske helyett van gumicsizma is valahol elrakva, amire szinte soha nincs szükség. A kis ünneplő ruhára zöld gumicsizma kerül, dzseki, sapka, macis ernyő. Minden készen áll. Kotta be, ünnepi cipő táskába szintén. És sietünk el. A szomszédos utca fél sávon folyóvá nemesült, ez sem tántorítja el autós embertársainkat, hogy ötvennel-hatvannal belerontsanak. No, hát tudjuk, hajós nemzet vagyunk. A gyalogosok pedig a vidám fürdőzők, akik élvezik az óriás hullámokban a felüdülést. Esernyővel védekezünk, a fenti áldást ilyenkor kapjuk, de legalább az oldalsót – a sárosabbat - elkerüljük. Tudom, hogy elkésünk, hiszen már akkor ott kellett volna lennünk, amikor elindultunk. Rettenetesen hosszúnak tűnt az út. Mikor érünk oda? Lehet, hogy közben elkezdődött már a vizsga?
A zongoratanárnő szobája előtt ismerős anyukák. Megnyugtatnak, még nincs vizsga. Felmentek gyakorolni. Talán a nagyterembe. Három szint felfelé. Benyitok a két párnázott ajtón. Ünneplő ruhás kislányok ülnek végig az első sorban, egyikőjük próbál, többiek zoknis lábukat lóbázzák. A többségnek még nem is igazán ér le a földig. Kisfiam lecsücsül a hátsó széksorban a földre, gumicsizmáját lehúzza, és ügyesen felveszi a szép cipőjét. Zörög a zacskó; a fegyelmezett csendben, amit csak a zongora tör meg, hallatszódik minden mozdulat. Előre megy, kiviszem a kabátkát, meg a vizes csizmát. Ücsörgök a kopott fotelban, és próbálom megfejteni a Kodály-tabló képeit és feliratait.
Jönnek ki a gyerekek. Először a kislányok. Hagyományos vonalú ruhácskájuk, amit akár ötven, akár harminc éve is felvehettek volna, térdnél ér véget. Alatta zoknicska, kopogós cipő. Végül jönnek a fiúcskák és a tanárnő velük. Rohanás ismét le a földszinti szobába. A lépcsőn lefelé zakatolva elnézést kérek, mert előző nap nem jeleztem, tudunk-e próbálni este hét után. Újabb próba. Közben a többség kint ácsorog a folyosón. Egyik kislány kabalája egy borzos kismacska. A gyerekek megbeszélik, kinek milyen plüss-állata van. Kik a kedvencek? Ragyogó gyermekszemek, most megbicsaklik a fény bennük, ahogy az izgalom eszükbe jut. Megnézem az órát: kettő elmúlt pár perccel. A zongoratanárnő – Ági néni – kisiet a terméből. „Menjünk, mert elkésünk”, mondja, és nem is csodálkozom. Haja épp oly borzos, mint Zsófika kismacskájáé.
Leülünk a teremben. Örülök, mert most innen nem késtem, mint annyiszor, de annyiszor szoktam. Elől sok kisgyerek, mind ez évben kezdte a zongoratanulást. Aztán elszórtan anyukák, néhány nagymama, egy kínai apuka, és a tanárok. Ági néni növendékei itt az orrom előtt végigülnek egy sort. Hátuk mögött tanárnőjük simogatja, lapogtatja vállukat, s közben lábával ismeretlen ütemet ver. Kedves tanárnőnk vezeti a vizsgát, már tíz éve foglalkozik nagylányunkkal, és nem csak a hangszerben ért el vele sokat. Mint egy nagynéni, aggódik érte, figyeli lépéseit pontosan akkortól fogva, hogy piros kartonruhácskájában – amiből kivillant meztelen lába – először megjelentünk az intézményben. Rita néni most is mindenkit keresztnéven szólít. Ismeri a kis növendékeket.
Kisfiam apró hibával eljátssza darabját. Ági néni lába veri az ütemet, felsőteste jobbra-balra dől, mintha a testével is táncolná, mutatná a dallamot. Aztán jön vissza a helyére a szőke buksi, vigyorog, majd leül. Újabb gyerekek, kislányok, kisfiúk. Száll a zene, betölti a termet. Gyapjúkabátomból a zene dallamával együtt emelkedik felfelé a meleg pára. Gőzölgöm azt az ismerős ázott gyapjúszagot. Odakint üt, kopog az eső az ablakon, és beborítja a termet az esőcsepp. A terem, mint egy kapszula emelkedik, lebeg. Eloldódott az épülettől, eloldódott az utcától, a várostól, eloldódott a földi kötöttségtől. Ebben a lebegő teremben csak a zene, és a csillogó szemek vannak. Együtt vesszük lélegzetünket az izgalomtól pihegő gyermekkel. Száll a terem, száll az időtlenségben…
Aztán feleszmélek. Vajon mi juttatja eszembe az otthoni gondokat? Egy ajtónyitás, ahogy beosonnak a következő vizsgára érkezett gyerekek szülei? A zavaró zacskózörgetés? Az ismerős arcok, amik visszazökkentenek a valóságban? A gyapjúszag tovább emelkedik a kabátomból. Eszembe jut az otthon hagyott ebéd, a mosatlanok, a holnapra feladott házi feladatok, nagyfiam másnapi utazásának előkészületei. Az eső…
Az aulában újra lábbeli-csere. Közben ismerősök szomorú, és zaklatott történeteit hallgatjuk hajszoltságról, eltékozolt álmokról. Mi még egy kicsit ringunk, lebegünk abban a képzeletbeli kapszulában, és csöppet sem zavar minket, hogy esernyőink alatt is beveri ránk a szél az esőt.
Hozzászólások