Gyerekek megunt játékbabái a csepeli Olajág Idősotthon legkedvesebb kellékei. A demenciával küzdő emberek életében ezek a játékok rendkívül fontos szerepet töltenek be: sokan csak a babákon keresztül tudják megosztani érzéseiket a külvilággal, nekik mesélik el, ha fáj valami, ha szükségük van valamire. Közben pedig olyan szeretettel gondoskodnak róluk, mint egykor a saját gyerekeikről.
Megunt játékbabák tesznek csodát a demens betegekkel Csepelen - nlc.hu
Egy csepeli idősotthon demenciával küzdő lakói játék babákat és különböző plüssöket kaptak ajándékba. „A demenciával küzdő emberek életében ezek a játékok rendkívül fontos szerepet töltenek be: sokan csak a babákon keresztül tudják megosztani érzéseiket a külvilággal, nekik mesélik el, ha fáj valami, ha szükségük van valamire. Közben pedig olyan szeretettel gondoskodnak róluk, mint egykor a saját gyerekeikről.” – olvasható az nlc.hu facebook oldalán egy rövid összefoglaló ugyanerről a hírről.
Korábban írtam már arról a kezdeményezésről, hogy milyen jótékony hatásai lehetnek annak, ha óvodás korú gyermekek és idősek otthona lakói között kapcsolat alakul ki. Mind a gyermekeket, mind az időseket gazdagítja az együtt töltött idő, a rendszeres találkozások. Különös módon a két, különböző korosztályhoz tartozó csoport tagjai nagyon jól megértik egymást. Mintha lenne egy láthatatlan, eltéphetetlen szál, amely az élet kezdetén és annak vége felé járók között szövődne. Amíg természetes volt a többgenerációs családmodell, addig nem is volt szükség arra, hogy külső segítséggel vigyük közel egymáshoz a gyermekeket és az időseket. Amíg együtt éltek az unokák, a gyermekek, a szülők és a nagyszülők, addig nem kellett senkit sem rávezetni arra, hogy miért jó, miért öröm, áldás és ajándék együtt lenni. Napjainkat azonban már ez jellemzi, hogy egy család tagjai fizikai értelemben is távol vannak egymástól és ez magával hozta azt az érzést, hogy annyira eltávolodtunk a másiktól, hogy egy kicsit idegennek is érezzük a másikat, nem tudunk olyan gyorsan egymásra hangolódni, megtalálni a közös hangot.
Vajon segíthet-e az egymáshoz való közelebb kerülésben, ha egy idősotthon lakói megunt játék babákat kapnak?
A hír és az említett idősotthon vezetőjével készített beszélgetés tanúsága szerint igen. Tovább gondolva mindazt, amiről hallunk, talán mind a két fél – az ajándékozó gyermek és az ajándékot kapó idős - számára még több jó érzést hozna, ha az ajándékozásra személyesen, közvetlenül kerülne sor. Ha a gyermek úgy adná át jó szívvel azt a játékot, ami egykor neki kedves volt, amivel sok időt töltött, hogy látja az örömét annak, aki kapja. Mivel én magam is kisgyermekes szülő vagyok, pontosan látom, hogy a mai gyerekek sokkal több játékkal rendelkeznek, mint amire nemcsak, hogy szükségük lenne, hanem mint amennyit igazán értékelni tudnak. A bőség zavarától szenvednek, nem csoda, hogy olyan egyszerűen tudják a sarokba hajítani azt, ami nem a legújabb vagy az adott pillanatban a legérdekesebb. Milyen jó lenne megtanítani őket arra, hogy érdemes lemondani ezekről, átadni valaki másnak őket, mert másnak még fontossá, értékessé válhatnak. Ezen a módon is lehetőségük lenne megtanulni azt, hogy jó dolog jót tenni valakivel.
Nézzük most az idősek oldaláról a történetet! Egyértelműnek tűnik számunkra, hogy jó érzés lehet nekik ajándékot kapni. Még akkor is, ha egy kicsit szomorú arról olvasni, hogy egy játékkal lesznek utána olyan kapcsolatban, mintha az valódi lenne. Mégis segítség számukra abban, hogy érzelmeket éljenek meg, mutassanak meg, vállaljanak fel. Mindez sokszor azért nehéz számukra, mert nincsenek már mellettük azok, akikkel életük során addig kapcsolatban voltak. Magukra maradtak, egyedül vannak, családjuk és legtöbbször már társuk nélkül is.
Másrészt, az ajándékba kapott babák, plüssök abban is segítenek, hogy ők maguk is tudjanak adni. Ami ugyanolyan fontos, mint az, hogy kapjanak. Elemi szükséglete az idős embernek ugyanúgy, mint bárkinek, hogy érezze: tud még adni, szükség van rá. Ahogyan az otthon vezetője fogalmazott: hogy tudjon jót tenni valakivel. Jó lenne, ha tudnánk úgy tekinteni az idősebbekre, hogy észre vesszük az igényüket, vágyukat arra, hogy ők is adjanak és nem úgy látnánk őket, hogy nekik csak arra van szükségük, hogy kapjanak: ellátást, gondoskodást, gondozást, felügyeletet.
Persze, ezzel a hírrel kapcsolatban is olvastam olyan hozzászólásokat, amelyek nevetségesnek, értelmetlennek nevezték az egész ötletet. Az a baj, hogy ezek a mindig mindent jobban látók és tudók nem állnak elő jobbakkal és újabbakkal. Pedig – a szegényekhez hasonlóan -, az idősek is mindenkor velünk lesznek. Közünk van hozzájuk, sőt, felelősek is vagyunk értük.