Hogy kell-e keresni a szenvedés okát, az a hívő újságírót is foglalkoztatta. Könyvet is azért írt, mert alaposan utána szeretett volna járni a kérdésnek. Kutatásai közben olyan embereket kérdezhetett meg, akik fontos eligazodási pontokra hívták fel a figyelmét, a Biblia és más források pedig segítettek megfogalmazni a szenvedéssel kapcsolatos alapvetéseket. „Talán automatikusan azt gondoljuk, Isten sújt valamivel, amit megérdemelt büntetésnek szán. De az egyik és talán legfontosabb dolog, amit tanultam, hogy Isten mindig a szenvedő pártján áll. Ha nehéz kérdéssel szembesülök, a nagyítóm fókuszába mindig Jézust helyezem. A tanítványok és a farizeusok időről időre próbálták kideríteni, mit tett a szenvedő ember vagy a családja, de Jézus nem foglalkozott ezzel. Attól függetlenül, ki ment oda hozzá, Ő mindig együttérzéssel és gyógyítással válaszolt. Neki mindig volt ideje vak koldusokra.”
Hol van Isten, amikor fáj? - parókia.hu
Philip Yancey keresztyén író, újságíró, akinek a múlt évben jelent meg magyarul is a Hol van Isten, amikor fáj?” című könyve. Művében azt a kérdést járja körül, amely minden emberben felmerül legalább egyszer az élete során: Miért engedi Isten a szenvedést? A témával kapcsolatban, az elmúlt évben előadást is tartott a Deák téri evangélikus templomban, ahol sok érdeklődő gyűlt össze.
Ez az „örökzöld” téma folyamatosan jelen van az életünkben. Miért van szenvedés a földön? Elég csak néhány hírt meghallgatni a rádióban, vagy böngészni a neten, s számos olyan történettel találkozunk, amelyben emberi tragédiák sorakoznak. S számomra, szolgálati helyemből kifolyólag (kórház), majd mindennapi jelenség. Mégsem ez a legnagyobb kérdésem.
A szenvedés, - mióta Ádám és Éva megkapta büntetését – jelen van a földön. Tulajdonképpen elengedhetetlen kelléke a jellemünk fejlődésének. Része a tanulásunknak és magának az emberi létezésnek. Éppen úgy, ahogyan az öröm és a boldogság. Arról a szenvedésről beszélek, ami létezésünk része, vagyis a születés fájdalma, vagy az élet bármelyik életszakaszában a fejlődésünkkel, jobbá válásunkkal együtt járó nehézség. Mely, mint az acél a tűzben, megedz bennünket és inkább erősít, mint elgyengít. Ide tartozik még az élettől való megválás fájdalmas ténye is, amikor vagy mi, vagy szerettünk, hozzánk tartozónk búcsúzik az élőktől és az élettől. Ezek a fájdalmak, nehézségek azok a szenvedések, melyek velejárói az életnek. S ezekben jelen van Isten.
Sokszor még egy betegség alatt megélt nehézségek is építhetnek bennünket, vagy segíthetnek rádöbbenni egy fontos dologra. A gyógyulás ideje alatt megérthetünk olyan dolgokat, amik később hasznos, segítő cselekedetek felé irányíthatják gondolatainkat. II. János Pál pápa az ellene elkövetett merényletből lábadozva értette meg, hogy mennyire fontos a betegekért való könyörgés. Így 1992-től külön napot nevezett ki a betegek napjának (febr.11.), amikor is megemlékeznek a betegekről és imádkoznak értük. Van, nem egy olyan kórházi önkéntesünk, aki átélve a kórházi lét nehézségeit, döntött úgy, hogy visszatér gyógyultan és segíti a lábadozókat.
Ez a fajta szenvedés nem értelmetlen. Sőt, ahogyan a mondás is tartja, ami nem öl meg az megerősít, vagy egy másik bölcsesség: Teher alatt nő a pálma. Ezek a szenvedések, bármennyire is furcsán hangzik: javunkra vannak.
Sokkal inkább elfogadhatatlan számomra az a fajta szenvedés, amit az ember önmaga generál saját életében, környezete és a világ számára. Ennek a szenvedésnek nem sok értelmét találom. Mikor a beteg lemond a kezelésről, és esélyt sem ad magának a gyógyulásra. Vagy azért panaszkodik, hogy nincs munkahely, s mikor ajánlatokat kap, akkor kifogásokat sorol, hogy miért nem megfelelő. Vagy panaszkodik családi állapotára, de nem tesz érte, hogy valami változzon. S van még jó pár példa, de azt gondolom, mindannyiunk környezetében élnek ilyen emberek, úgynevezett önsorsrontók.
A szenvedésnek ők a kevésbé problémás esetei, mert az önsorsrontók többnyire „csak” a saját életüket keserítik meg. Viszont ott vannak azok az emberek, akik társadalmat károsítják meggondolatlan cselekedeteikkel, világot rombolnak rossz döntéseikkel és önző, narcisztikus elképzeléseikkel. Eben az esetben teszem fel a kérdést, de nem Istennek, hanem az emberiségnek: Miért van szenvedés?
Éhezés, nélkülözés, erőszak van a világon? Biztos, hogy Istent kell számon kérni? Nekünk nincs benne szerepünk? Főleg a világi ember hajlamos az ilyen tragédiák láttán Istent kérni számon. Elfelejtve a saját szerepét az egész történetben. Így, tulajdonképpen sokkal könnyebb. Nem én vagyok a hibás, nekem nincs is közöm hozzá.
Nem gondolom, hogy Isten akarja ezeket az értelmetlen szenvedéseket. Sokkal inkább okozói, generálói vagyunk mi, emberek.
Így, ha szenved valaki, gondolja végig: építi-e őt az a nehézség, ami érte. Amennyiben nem, ne Istent okolja a szenvedésekért. Gondoljuk végig, hogy nekünk mennyi közünk van az egészhez! Vegyük számba, hogy esetleg nem mi, magunk generáltuk-e azt az állapotot, ami olyan fájdalmassá teszi az életünket, élethelyzetünket.
„Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet!” (Jak 5,13)