Ha a magyarok elhagynák a panaszkultúrát, boldogak lehetnének – mondta a tíz éve Magyarországon élő Paul Pahil pozitív pszichológus. Számos észrevételt tett a magyarokról és arról is, hogy nem a negatív dolgokat kell elhagynunk, hanem többek között enyhíteni kellene a szigorúságon, a negatív légkörön és a hibáktól való félelmen.
Ha a magyarok elhagynák a panaszkultúrát, nem lennének magyarok...-mondom ezt én, a 47 éve Magyarországon élő (talán) negatív lelkész... Igen, mert ez a -nem tudok rá hirtelen jobb kifejezést-negatív beállítottság hozzátartozik a nemzeti pszichológiai karakterünkhöz, ha létezik egyáltalán ilyen... Nyilván kívülről, egy külföldi szakember objektívebb képet tud rajzolni rólunk, úgy hogy érdemes elolvasni az írását. Mindenesetre szeretném leírni, hogy belőlem ez milyen negatív élményt, hány pozitív gondolatot, s majdnem ennyi kérdést hozott elő...?!
Lassan 10 éve, hogy amikor Veszprémben a Pannon Egyetem Etika, Ember- és Társadalomismeret szakán tanultam, egyik tanárunk azt a feladatot adta a javarészt pedagógusokból álló csoportunknak, hogy szépen sétáljunk ki az állatkertbe, ott figyeljük meg az emberek, látogatók egymás közötti kommunikációját, majd elemezzük és összegezzük a látottakat... Az első, amit megfigyeltem, az a mi reakciónk volt... Hétköznapi nyelven kifejezve, nagyon nem fűlött a foga a társaságnak ehhez a kísérlethez, vagy éppen Paul Pahil terminológiáját használva, hiányzott belőlünk a „growth mindest”,a fejlődő szemlélet, miszerint a „nemszeretem-dolgokból” is tanulhatunk valami újat... Bevallom, a „pontos diagnózis” már nincs a birtokomban, de két dologra határozottan emlékszem: 1, Arra, hogy egy idő után jómagam már nem is látogatók megnyilvánulásait jegyzeteltem, hanem a kollégákét... 2, A látogatók reakciói legalább 90 %-ban kifejezetten negatívak voltak, pl. „mikor volt utoljára lefestve itt a kerítés...?”, vagy „hű de büdös van itt...” vagy éppen „ilyen őzikét az erdőben is lehet látni...” Pedig, ez tipikusan egy olyan közeg, ahová az emberek azért mennek, hogy kikapcsolódjanak, szórakozzanak, jól érezzék magukat. Ráadásul -meglepő módon (?)- a fiatalok, a gyermekek köréből sokkal gyakrabban elhangzottak a lekicsinylő, elégedetlenkedő, nemtetszésüket kifejező jelzők és vélemények.
Paul Pahil pszichológiájából megragadott néhány egyszerű, mégis sokat mondó kifejezés, melyeket akár az egyházi nyelvezetbe is be lehetne építeni, át lehetne ültetni. Talán híveink is jobban felkapnák ezekre a fejüket, esetleg némi tartalmi többletet is tudnának hozni igehirdetéseinkbe vagy szent beszédeinkbe, mint a sokszor üresen kongó, bár kétségkívül veretes egyházi, bibliai szavaink...
- „Lelki állóképesség” Amikor valaki lelkileg bírja a strapát, a stresszt, a megpróbáltatásokat, állja az ostromokat...
- „Fejlődő szemlélet” A már említett „mindenből (a rosszból is) és mindig lehet tanulni”... Egyrészt eszembe jut egy világhírű pszichológus, Erikson neve és az ő pszichoszociális fejlődéselmélete, melynek egyik számomra sokat mondó eleme, hogy még az idős kort, az öregséget is úgy írta le, mint „fejlődési szakaszt”, aminek megvan a maga feladata (létösszegzés), méltósága és szépsége... Nem leépülés, ahogyan mi szoktuk mondani... Másrészt beugrik egy jól ismert ige: „Azt pedig tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál...” (Róm, 8, 28) Igen, minden!
-„Érzelmi üzemanyag” Mivel tankolunk? Milyen élményekkel, szellemi javakkal, lelki tartalmakkal, érzelmi üzemanyaggal töltekezünk fel ebben az elgépiesedett és elembertelenedett (az Isten-nélküliségről már nem is beszélek...) világban...?
- „Virágzás” A pozitív érzelmek átélésének állapota. Öt „szirma” van: pozitív érzelmek, bevonódás, támogató kapcsolatok, értelem és vágy a teljesítményre. Pahil némi humorral, iróniával még megjegyzi: „A magyarok virágzásban nem állnak túl rózsásan...” S leírja a főbb okokat: túlzottan a teljesítményre koncentrálunk, introvertáltak vagyunk, nem jól kezeljük érzelmeinket, negatív légkör vesz körül bennünket, félünk a hibázástól stb.
Végül -ahogy ígértem- néhány őszinte kérdést is felvetett bennem ez az elemzés. Ezek arra irányulnak, hogy egy magyar, hangsúlyozom, magyar keresztyén embernek milyen esélye és lehetősége van a jézusi értelemben vett boldogság megélésére...? Tudjuk, hogy a jézusi boldogmondásoknak (Mt. 5, 3-11) az az egyik jellemzőjük, hogy Jézus olyanokat nevez boldognak (makariosz), akik az akkori közfelfogás szerint mindenek voltak, csak épp boldogok nem... A „lelki szegények” (= akiknek minden gazdagságuk az Isten!), a sírók, az üldözöttek, stb. Vajon Jézus a mai magyar társadalomnak milyen rétegét célozná meg boldogmondásaival...? Ha Jézus itt élne közöttünk ebben a negatív, depresszív, hervadó stb. mentális közegben, hogy fogalmazná meg mondanivalóját...? Végül: a keresztyén hit mennyire tudja valóságosan megemelni a nemzeti, genetikai csomagként, panaszkultúraként bennünk lévő elégedetlenség-szintet a boldogság felé...? Jó, bár félve és csak zárójelben, de csak leírom elgondolkodtató, provokatív kérdés gyanánt: (mi magyarok is lehetünk boldogok...?)
Hozzászólások