Korábban a hadseregbe és a rendőrséghez is jelentkezett az egyik támadó, de alkalmatlannak bizonyult. Ez után kezdett mecsetbe járni, majd elutazott Szíriába is.
Katona nem lehetett, dzsihádistának állt az egyik párizsi merénylő – vs.hu
Tíz és fél éve már annak, hogy hazaköltöztem Franciaországból, ahol tíz hónapig segítettem egy kis fogyatékosokat gondozó otthon működését. Időről időre visszaálmodom magam az északkelet-francia kisváros, Wissembourg mézeskalács-utcáira, illetve azon kapom magam, hogy ott járok, rovom a négy-öt kilométert az otthontól a vasútállomásig, nézem a szebbnél szebb fachwerk-házakat, a malomhoz kitett muskátlikat, hallgatom az utcán az elzászit. „Ça gehts?” „Jo, ça gehst.”
Hosszan tudnék írni Elzászról, meg Lotaringiáról, erről a kettőről, akik szomszédok, és kifejezetten gyűlölik egymást. Arról, hogy az elzásziakról mindig azt hiszik a párizsiak, hogy németek, mert itt-ott más hangsúllyal ejtik ugyanazt franciául. Arról, hogy ők se németnek, se franciának nem vallják magukat, mert annyiszor csatolták őket ide-oda, annyiszor tiltották el őket a saját anyanyelvüktől. Franciaország egyik leggazdagabb régiójában kicsit mindenki idegen, akinek nem született már a dédanyja is a Maginot-vonal közelében.
Wissembourg neve nemcsak idehaza nem mond semmit, Franciaország nagy részén is ismeretlen. A Bataclanban szórakozókra tüzet nyitók közül a legkésőbb azonosított, huszonhárom éves fiatalember itt cseperedett fel, miután marokkói édesanyja elvált algériai édesapjától. Az édesanyja szerint gyengéd, kedves, jóravaló fiút nem vették fel sem katonának, sem rendőrnek. Megszólaltatott barátja szerint semmi baj nem volt vele, ugyanúgy füvezgetett és ugyanúgy csinált bohó dolgokat, mint társai – és „csak valami agymosás miatt juthatott oda, hogy az Iszlám Állam öngyilkos merénylője legyen”.
Hajlamos vagyok fogadatlan prókátora lenni a vesztes pozícióban lévőknek, ezért előre leszögezem: bármilyen hit nevében elfogadhatatlan ölni. Azonban amellett, hogy ez a fiú az egyik bataclani mészáros, kirívó példája is egy generációs jelenségnek. Miután nem kellett sem katonának, sem rendőrnek, mecsetbe kezdett járni, és 2013-ban Szíriába ment, ahová francia felesége is követte – a fiatal nő sms-e segített az utolsó merénylő személyazonosságára fényt deríteni, amelyben megírta anyósának, hogy a fia „meghalt november 13-án a testvéreivel”.
Van egy generáció, akiknek nincsenek jó válaszaik arra, kicsodák ők, hol a helyük az életben – és éppen ezért kapnak azon a válaszon, amit kínálnak nekik. Minél radikálisabb és egyértelműbb az a válasz, annál jobb. Ez az egyértelműség vonzza ellenállhatatlanul Szíriába a vallásukat mindaddig hanyagoló vagy frissen áttért fiatalokat harcosnak, ez toborozza őket nacionalista szabadcsapatokba, vagy éppen kvázikommunista klubokba, kisegyházakba.
Három éve még nyitva volt Budapesten a Kontrasztkiállítás – a Magyarországi Református Egyház és a rendőrség közös ifjúságvédelmi kiállítása nyolc témának mutatta meg fény- és árnyoldalait: a hűséget és a hűtlenséget, a gyengédséget és az erőszakot, az élet csodáját és az abortusz rettenetét stb., a végén a megváltás történetével. Többször beszélgettem csoportokkal a felkavaró tárlat után. A legemlékezetesebb egy mezőgazdasági szakközépiskola egyik osztálya volt, akik azt mondták, tökéletesen egyetértenek a látottakkal, vesszen minden házasságtörő, drogos, a gyermekét elvettető, gyökértelen kozmopolita. Köztük ugyanis nincs ilyen – köztük nincsenek gyengék, akik pótszerekre szorulnak, vagy akik ne tudnának vigyázni magukra. Ezek a szép, jéghideg, pengeszájú kamaszok annyit értettek meg a kiállításból, hogy nem érintettek, hiszen mindent jól csinálnak. Azt már nem értették meg, hogy az erős felelőssége az irgalom.
Van egy generáció, tagjai most szerzik meg a BA-diplomájukat, vagy frusztrálódnak amiatt, hogy késve szerzik meg, vagy egyáltalán nem. Van egy generáció, akiknek mindegy, hogy ők a szépség vagy a szörnyeteg, de tudni akarják, melyik mesében élnek. Nyílvesszők lehetnének a tegzünkben. Legjobb katonáink, rendőreink, ifjú testvéreink – ha megérintené őket a legerősebb irántunk való irgalma. Ha ezzel az irgalommal tudnánk mi magunk is megérinteni őket.