1 Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. 2 A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, 3 és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról?
Egészen megrendítő a márki leírás realizmusa. Két évezred ide, vagy oda, a feltámadás ebben a történetben látott következménye teljesen mai. Mária, Jézus anyja, magdalai Mária és Salómé, akik a hét első napján mennek a sírhoz, aztán azok, akiknek a magdalai megviszi a hírt és azok, akiknek az a bizonyos két, vidékre (talán éppen Emmausba) tartó tanítvány viszi a hírt, a mi világunk szereplői. A mi társadalmunk, a mi népünk, a mi Európánk. Az elnehezült szívű asszonyok tanakodnak, aztán odaérnek a sírhoz:
"4 Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. 5 És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. 6 De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. 7 De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek. 8 Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.
Jézus többeknek megjelenik
9 Miután a hét első napjának reggelén feltámadt, először a magdalai Máriának jelent meg, akiből hét ördögöt űzött ki. 10 Ő elment, és megvitte a hírt azoknak, akik ővele voltak, akik gyászoltak és sírtak. 11 Amikor ezek meghallották, hogy ő él, és hogy Mária látta, nem hittek neki. 12 Azután más alakban jelent meg közülük kettőnek útközben, amikor vidékre mentek. 13 Ezek is elmentek, és megvitték a hírt a többieknek, de nekik sem hittek. (Márk 16, 4-13)"
Kétféle emberről ír Márk. Azokról, akik találkoztak a Feltámadttal és azokról, akik még nem. Akik találkoznak vele, húsvéti emberré válnak, akik nem találkoznak vele, nagypéntekiek maradnak. A találkozás után a veszteség nyereséggé válik, a találkozás előtt a veszteség egyre nagyobb ólomsúllyal nehezedik az emberre. A találkozás után a veszteség értelmet nyer és átadja helyét az örömnek.
Sokszor gondolok arra, hogy ha helyettem egy 21. századi Aranyszájú Szent János, Barth Károly, Ravasz László, Farkas József (a sor személyesen kiegészíthető az Olvasó által legjobbnak tartott igehirdetővel) menne fel a szószékre, biztos egyre több igehallgató lenne Enyingen is. „Az igehirdetés krízise az igehirdető krízise” – villan be ilyenkor egy homiletikai fejezetcím.
De hát Márk éppen azt írja, hogy egy isteni küldött közli az örömhírt húsvét reggelén az asszonyokkal. De ők mégsem hisznek. Sőt, remegés és rémület fogja el őket és amikor hazamennek, senkinek nem mondanak egy szót se arról, amit hallottak. Pedig.
Pedig saját szemükkel látták a sír szájától elhengerített követ, látták a sír őrzésére kirendelt katonák hűlt helyét, és az üres sírt. Hiába az örömhírt prédikáló angyal, még az is kevés nekik. Csak összezavarodnak és elnémulnak.
Háromszor olvasunk hitetlenségről ebben a történetben, kétszer az emberi szó, egyszer pedig még az angyali is kevés volt, hogy elhiggyék: Krisztus feltámadt.
Nem hittek, nem hittek, nem hittek.
De a történet nem itt ért véget. Az emberi (és angyali) bizonyságtételt követte a Feltámadttal történő találkozás. A sorrend azóta sem változott. A kételkedést, az elutasítást, a hitetlenséget hit követi. A Feltámadt Krisztusról szóló beszéd meghallását követi a vele való találkozás. Ez a „róla” és a „vele” közötti sorrend. Az ember itt még passzív résztvevőként vesz részt az eseményben. Az aktivitás pedig csak ez után következik.
Amikor azok, akik találkoztak a Feltámadttal, beállnak azok közé, akiknek a szavára korábban még ők sem tudtak hinni.
Így nyer értelmet a keresztről szóló beszédünk, ami tűnhet bolondságnak, avíttnak, anakronisztikusnak, egyszóval korszerűtlennek a világ fülében, de mégiscsak az első lépés az ajtó felé, amin Krisztus beléphet.
Mintha nem is az lenne a legnagyobb csoda, hogy Jézus Krisztus feltámadt, hanem az, hogy találkozni szeretne velünk. A Szentháromság nézőpontja felől a feltámadás egyenesen következett a kereszthalálból. A mi emberi perspektívánkból figyelve, viszont az egész egzisztenciánkat felrázó és tengelye körül megpörgető örömhír mégis csak az, hogy találkozni akar velünk.
Mintha a feltámadását csak ez a velünk történő találkozás tenné befejezetté. Sőt! Az, amikor továbbadjuk, hogy Krisztus feltámadt, és ezután megjelenik azoknak is, akik a mi szavunkra csak a fejcsóválásig jutottak el. A keresztyénség ezért nem magánügy, hanem a "legszemélyesebb közügy".