A TASZ álláspontja – ellentétben az AB indokolásával – az, hogy csak olyan bírósági eljárás lehet alkotmányos, amelynek nem tárgya a vallási közösség tanításának, hagyományainak és történetének tartalmi vizsgálata, és ahol az elutasító döntés ellen fellebbezni lehet.
Először is szögezzük le: a vallásszabadság dolgában, mindenféle hiedelemmel ellentétben, igenis létezik közös mező a liberális és a konzervatív felfogás között. A poszt-modern, vagy nevezzük bárhogyan is, annyiban igenis közös, hogy ma már a nyugati kultúrában egész egyszerűen elgondolhatatlan és elviselhetetlen egy olyan típusú türelmetlenség, amely bármilyen (nem emberellenes) világnézetnek, vallásnak, hagyománynak a nyilvános létezéshez való jogát vonja kétségbe.
Ezen általános meggyőződés mögött az a nyilvánvaló, kimondott vagy ki nem mondott felismerés áll, hogy a különböző értékvilágokat illetően semmiféle „objektív”, mindenki számára evidenciaként elfogadható norma nem áll rendelkezésre, s ennél fogva a sokféleséget alkotó kontextusokról nem lehet végső ítéletet mondani. (Egyébként nem véletlen, hogy a keresztyénség a hitet teszi meg a „végső dolgokról” való tudás egyetlen eszközének. Azóta sincs más, nemcsak a keresztyénség, hanem bármiféle összefoglaló világnézet számára.) Ez az alapja a világnézetek, hagyományok, vallások elvi egyenlőségének, amely ideát illetően igenis egyetértés van a liberális és a konzervatív álláspont között. Tévedés azt gondolni, hogy a kontextusok elvi egyenlőségének az eszméje valamiféle liberális privilégium lenne, szemben a beszűkült konzervativizmussal, amely képtelen meglátni a kontextusok sokféleségét, képtelen saját hitét elhelyezni a hitek világában, s ezért kizárólagosságot követel magának. Konzervatívként nagyon rosszul érezném magamat, ha ebben az országban bárkinek is a szabad vallásgyakorláshoz való joga sérülne, netán lehetetlenné válna. Magyar reformátusként a vallásgyakorlatot kényszerítő eszközökkel is korlátozó államhatalamról van éppen elég tapasztalatom… Ebben az országban utoljára a kommunizmus akart erőszakosan megteremteni egy kizárólagos eszmeiségre épülő, homogén társadalmat.
Ugyanakkor a vallások elvi egyenlőségének az eszméje, s ennek nyomán az általános vallásszabadság jogi kereteinek az alkotmányos megteremtése sem teszi feleslegessé azt a kérdést, hogy ez az elvi egyenlőség és az elosztási javakból való igazságos részesedés miként valósulhat meg a mindenkori közhatalomnak a vallásokhoz való viszonyában? Azt ugyanis valóban lehet vitatni, mint ahogyan ezt az Alkotmánybíróság legutóbb tette, hogy kinek van joga egyes vallási csoportosulásokat az „egyház” jogi státuszával (és az ezen státusszal járó előnyökkel) felruházni, más csoportoktól pedig ugyanezt megtagadni vagy elvonni. S valóban kérdéses, hogy az Országgyűléshez telepített jog képes-e kizárni az önkényesség mozzanatát, amint erről a MEÖT legújabb közleményében is olvashatunk.
Ám ha meg is teremtődnek az egyházi státusz megszerzéséhez való jog legitim keretei, s ezáltal megvalósul a vallások egyenlőségének és az állam semlegességének az eszméje, még mindig nyitva marad az a kérdés, hogy vajon a mindenkori közhatalomnak – nem vitatva a vallások elvi egyenlőségét, az általános vallásszabadság jogát – van-e joga, mozgástere arra, hogy egyes vallási csoportok között különbséget tegyen, anélkül persze, hogy ezzel megsértené bárkinek is a vallásszabadsághoz való jogát? S ha igen, akkor egy ilyen döntésnek a mindenkori semlegesség követelménye mellett, mi lehet a legitim alapja?
A felmerülő dilemma itt az, hogy míg egyfelől – mint fent írtam -, ma általánosan elfogadott a vallások elvi egyenlőségének az eszméje, addig másfelől, mégsem lehet eltekinteni attól a konkrét történeti kontextustól, amelyben ezen elvi egyenlőség gyakorlati megvalósítása jogi keretet kap. Az AB ugyan alkotmányellenesnek ítélte, hogy az egyházi státuszról az Országgyűlés döntsön, de ugyanakkor nem vitatta az Országgyűlésnek azt a jogát, hogy az egyházi jogi státusz szabályozásához további kritériumokat határozzon meg, mint például minimális létszám előírások, továbbá a vallási közösség működésének időtartamára vonatkozó kikötések.
Ezen az állásponton is túlmegy a Társaság a Szabadságjogokért állásfoglalása, mely szerint: „csak olyan bírósági eljárás lehet alkotmányos, amelynek nem tárgya a vallási közösség tanításának, hagyományainak és történetének tartalmi vizsgálata, és ahol az elutasító döntés ellen fellebbezni lehet.”
A vallások elvi egyenlőségének az ideája jegyében, konzervatívként, még ezt is el tudom fogadni. Akkor viszont kell lennie a közhatalomnak a vallásokhoz való viszonyát kiegészítő másik, alapvető szempontnak is, amely szempont ebben a viszonyban figyelembe veszi az egyházi lét egyik alapvető sajátszerűségét, a történeti vonatkozást. A történeti kontextus szempontjából ugyanis az egyenlőség és az elosztásban való igazságos részesedés eszméjének ki kellene egészülnie az „érdem” fogalmával. Mert míg igaz elvileg, hogy a vallások egyenlőek, az már nem igaz, hogy ezen vallások mindegyike – történeti léptékkel mérve - egyformán járult hozzá a társadalmi közjó megvalósításához. A társadalmi érdem figyelmen kívül hagyása ekként éppen az egyenlőség és igazságosság eszméjét sértheti, mert teljesen történetietlenül a jelent a múlttól független kontextusként értelmezi, s az előzetes történeti meghatározottságokat egy virtuálisan tételezett értékrend alapján semmisnek tekinti. Arról nem is beszélve, hogy ez a mégoly tisztán jogi alapú megközelítés sem nélkülözi az előzetes világnézeti meggyőződést. Sőt, ezen tételezett, tisztán a jog nyelvére lefordított értékrend nagyon is masszív világnézetet tükröz, amely szerint az a történeti meghatározottság, amelyben a mai Magyarországon a vallásokról gondolkodunk, teljességgel figyelmen kívül hagyandó. Ez abszurd, hiszen az egyház fogalma már eleve magában hordozza a történeti folytonosság mozzanatát. Ez a történetiségtől megfosztott megközelítés korántsem semleges, mert nem vesz tudomást a vallások kultúraalkotó jellegéről, történeti érdemeiről, formális kritériumok alapján egyenlőségjelet tesz közéjük, mintha bizony a történeti kontextus leválasztható lenne a jelentől. Ez ugyan elméletileg-virtuálisan lehetséges, ám valóságosan sohasem. Egész egyszerűen, legyenek bár a vallások egyenlőek egy tételezett elviség felől nézve, valóságosan nem lehet eltekinteni attól a körülménytől, hogy esetünkben egy zsidó-keresztyén alapozású kultúrában vitatkozunk a vallások szabadságáról és értékéről. A történeti folytonosság tagadása egy tételezett, mégoly szofiszitkált jogi semlegesség megvalósítása érdekében is, már eleve világnézeti állásfoglalást feltételez.
Míg tehát egyfelől valóban kívánatos a vallási egyenlőség, az egyházi státusz jogi kereteinek a megnyugtató rendezése, az általános vallásszabadság alkotmányos biztosítása (amit egyébként az eddigi törvény is garantált), addig másfelől, konzervatívként, a magam részéről egyáltalán nem tartanám ördögtől valónak a közhatalom azon jogának a biztosítását, amely a vallásokhoz való viszonyában tekintettel van arra, amit fentebb társadalmi érdemnek, kultúraadó jellegnek neveztem.
Hozzászólások