Ugyanakkor azt is látom, hogy a magyar közösségben jelen van és épül egy pozitív büszkeséget magába foglaló attitűd, amit valahogy nem mindig éreztem, és ennek a románságban is helye lenne. Valamilyen mértékben jelen van, hisz' korábban soha annyi, a történteket elítélő román véleményt nem hallottam, mint az úzvölgyi katonatemetőben történtek kapcsán.
Tavasszal és a nyáron is reagáltunk arra a magyarellenes provokációra, ami az úzvölgyi katonai temetőben történt. Ma Sólyom István kolozsvári újságíró interjúvolta meg azt a Cristian Teodorescut, aki egy marosvásárhelyi hírportál kiadója. Többek között az úzvölgyi provokációról.
De a katonai temető körüli átlátszó politikai cirkusz csak a beszélgetés apropója volt. Román-magyar együttélésről, egymás mellett élésről, vegyesházassági sorsokról, a román nagypolitika játszmáiról, Marosvásárhelyi közéletről beszélgettek hosszan.
Olvasom a sorokat és elmerengek. A tiszteletre méltó gondolatok mögött egy magyar édesanyától és román édesapától született, otthon román identitással felnövő, de mindkét nyelven folyékonyan beszélő értelmiségi mondja el, mi bosszantotta fel a katonai temető körüli hisztériakeltésben, és miért látja realitását az együttélésnek. Nemcsak erdélyi románként szól, hiába hangsúlyozza románságát, hanem olyan erdélyiként, aki anyai ágról hozott örökségében nem kisebbségi komplexusának forrását látja. Nem akarja ledolgozni fele részben magyar gyökereit azzal, hogy „nagyobb románnak” akar tűnni a többinél.
Pedig kisebbségi sorban hányan választották ezt az utat a történelemben – országtól függetlenül. Az interjúalany ennél értelmesebb. Sőt. Azt mondja, második házasságából született gyermekének iskolaválasztását majd magyar feleségére bízza – egyelőre most otthon is magyarul beszélnek. Kiskorában magyar édesanyja még románul beszélt vele – csak azért, hogy nagyfiúként ne kelljen cipelnie a román nyelv hiányának terhét. Most csavart egyet ezen.
Pedig Marosvásárhelyen sincs már régóta magyar többség. Egy évszázad (bocs, 1990 nem volt olyan rég) atrocitásai, etnikai be- és kitelepítései megtették a hatásukat. Ahogyan Cristian fogalmaz: „Ha valahol látni lehet működés közben a magyarellenes politikát, az Vásárhely, a provokáció folytonos dolog. Nézzük a statisztikákat, hogy száz évvel ezelőtt hány román és hány magyar élt az erdélyi nagyvárosokban és hányan élnek most. Egyértelműen tetten érhetők a román állam törekvései.” Ha felnőttként meg is maradt a román identitásnál (lásd a székelyföldi autonómiára adott válaszát), családi szinten a kettős identitás működik.
Válaszai alapján marosvásárhelyi és erdélyi szinten sem olyan borúlátó, mint én. Felhozza azt is, milyen pozitív román reakciókat kapott az úzvölgyi provokációt elítélő írása (román és magyar nyelven itt olvasható).
Legyen igaza abban, amit az egyébként kitűnően kérdésekkel készült kolozsvári újságíró a címben kiemelt: „…tudunk együtt élni.” Mert nekem az írás legigazabb tanulságának a legszomorúbb meglátása tűnik: az erdélyi románságnak hátra, az erdélyi magyarságnak pedig előre tekinteni nem jó. Pedig ha 1,2 millió magyarnak nem jó előre tekinteni Erdélyben, az iránt sem lehetünk közömbösek. Bárcsak ez utóbbiban tévedne, és Kós Károlynak lenne végül igaza: „A Tündérkert ugyanis mindig azoké a népeké volt, akik ezt a földet, ezt a sorsot és ezt a pszichét vállalták, és azoké lesz a jövőben is, akik ezt a jövőben is vállalni fogják.”
- Románok a magyarok ellen: még meddig néztek hülyének bennünket? (Punctul.ro, 2019. június 10.)