Megtelt a felsőőri református templom október 7-én szombaton a debreceni református kollégium kórusának, a Kántusnak és a budapesti Baár-Madas Református Gimnázium régi kórustagjaiból szerveződött Psalterium Hungaricum Kórusának a koncertjére, melynek méltó kiegészítéseként a Gúthy László,felsőőőri református tiszteletes által szervezett egyesített őrségi református kórus is fellépett. A két magyarországi kórus a reformáció 500. éves évfordulója alkalmából szervezett kárpát-medencei koncertsorozat részeként, a bécsi Magyar Nagykövetség és a bécsi Collegium Hungaricum szervezésében látogatott Felsőőrre.
Testben az őrségi egyesített kórusban, lélekben, fiatalon, tizenöthathét évesen viszont a Kántusban álltam... Láttam és hallottam, ahogy a fiatalember együtt énekel a többi, számára már ismeretlen ifjú kórustaggal, lelkesen, szépen, figyelve Berkesi tanár úr kezeire... S közben elgondolkodtam azon, amin még soha, hogy mit is jelent(ett) számomra a Debreceni Református Kollégium Kántusa...?
Rengeteg élményt és szép emlékeket... Arcokat és hangokat... Próbákat és fellépéseket... Különösen is azoknak egy jellegzetes egyházi verzióját, a gyülekezetekbe való kiszállásokat... Ahogy a házaknál elfogyasztott bőséges ebéd után a házigazda borral kínált bennünket, diákokat, mondván, „ettől fogtok délután szépen énekelni”...
Számomra már a próbák is ünneppel értek fel... Emlékszem, hétfő esténként voltak azok a próbák, amelyeken mindenki részt vehetett... A többin már csak azok, akik a vasárnapi kiszállásra, netán külföldi útra készültek... Szóval nekem a hétfő éjszakák mindig szépek voltak, fejemben-szívemben lélekemelő kórusművekkel aludtam el... Aztán emlékszem az izgalmakra, ahogy néztük a kiírást, hogy beférünk-e a az utazó csapatba vagy csak tartalékként számítanak ránk... S emlékszem, milyen kíváncsian, s némi irigységgel hallgattam bátyám élménybeszámolóját, aki 86-ban kint volt az USA-ban az énekkarral... (Nem beszélve arról, mennyi minden ajándékot kaptak a kinti magyaroktól...)
Mit jelent nekem a Kántus? Muszáj egy kicsit patetikusnak lennem: a magyar református népet... A maga vertikális, horizontális és időbeli dimenziójában... Ahogy a Kollégium a nép kollégiuma volt (nem összetévesztendő a népi kollégiumokkal...), úgy számomra a Kántus is a nép, az egyszerű református diákok énekkara marad... Belőlünk, falusi vagy városi gimnazistákból -s néhány teológussal, öregdiákkal kiegészülve- épült fel, s fő irányvonalként a református gyülekezeteket célozta meg, hogy nekik hirdessék énekszóval az evangéliumot! Néptől népig...
Aztán Kárpátaljától Amerikáig... Mindenütt énekeltek, ahol csak magyarok éltek, egyben igazolva azt a közhelyet, hogy a zene (ének) tényleg nem ismer határokat... Ezt itt most leírom, hogy fültanúja voltam annak a beszélgetésnek a hangverseny után, melyben Berkesi tanár úr elmesélte Gyenge Imre, egykori felsőőri lelkész özvegyének, hogy emlékszik, mikor 75-ben a Kántussal itt jártak, Imre bácsi Öcsi nevű fiával várta őket a még vasfüggönyös határon...
Végül generációkon át szolgálta a Kántus a magyar reformátusságot! Ahogy az egyik zsoltárfeldolgozásban is éneklik: „Hadd hirdessem a Te nevedet, nemzedékről-nemzedékre...!”
Ha Kántus, akkor -természetesen- Berkesi tanár úr... Igen, látom finom, mégis határozott művész kezeit, ahogy a 30-40 legkülönbözőbb hangból, mint a hogy a fazekas kezei között formálódik a szép cserépedény, létrejön a harmonikus egész... Látom szuggesztív tekintetét... Fülembe cseng, ahogy próbálta megértetni velünk egy-egy próba során, hogy miről is fogunk énekelni... Látom, érzem azt a nehezen megmagyarázható, s szerintem csak az igazán nagy karvezetőkre, karmesterekre jellemző kettősséget, látszólagos ellentmondást, hogy egyrészt nem lehet nem rájuk nézni, őket nem észre venni, ugyanakkor alázatosan mégis tudnak láthatatlanokká válni, s hagyni áradni a zenét, az éneket... Egyébként 1967-ben lett a Kántus karnagya, 50 éve! 500 évből 50 év jutott neki eddig, hogy a maga csodálatos személyiségével, szakértelmével, hűségével, elkötelezettségével a maga területén Krisztus népének reformációját szolgálja!
Énekelni a Kántusban -megint nem tudom elkerülni a nagy szavakat...- számomra az életnek a méltóságát jelentette... A léleknek a magasba vágyódását... Ennek a földi életnek az egyszeri, megismételhetetlen voltát, melyről így ír Nagy Zoltán: „Egy hang voltam az Isten énekében, s kár lett volna el nem hangzanom...”