Közöttünk, ateisták között elég sokan vannak, akik a keresztény kultúrát az agresszív hittérítéssel, a vallásháborúkkal, az eretnekek megégetésével, a boszorkányüldözéssel, a tudományos eredmények tagadásával, az emberek közötti egyenlőség megkérdőjelezésével, a klérus hatalmának gátlástalan védelmével és egyházi hatalmasságok bűneinek szemforgató takargatásával, végső soron az elnyomással és a testi, lelki erőszakkal azonosítják.
(...)
Ha most Magyarországon a vallásos ideológia, mint államszervező tényező jelenik meg, ha most alkotmányos garanciát kap a keresztény kultúra védelme, akkor az számos nem keresztény, a kereszténységgel vitában-haragban álló polgártársunk számára lesz elfogadhatatlan. Ha közöttük vannak olyanok, akik az iszlám-mentes, szekuláris európai társadalomszervezés hagyományának megtartásáért szavaztak a Fideszre, nos, ők legközelebb nem Orbánnak adják a voksukat.
Ha most a magyar állam keresztény állammá válik, akkor a Fidesz elveszíti az ateisták, a nem keresztények támogatását.(...)
Az ateistáknak, a nem keresztényeknek végül is mindegy, milyen isten nevében kényszerítenek rájuk idétlen szabályokat, mindegy, milyen vallás nevében szűnik meg a lelkiismeret szabadsága, mindegy, hogy mecsetbe, vagy templomba lesz-e kötelező járni.
Tulajdonképpen részünkről jöhetnek a migránsok.
Nem szoktam névtelen szerzők írásaira reagálni, de most kivételt teszek. Azért, mert Ratius nevű blogger-társunk egy nagyon érzékletes képet közöl azon honfitársaink egy csoportjának gondolkodásáról, akik ugyan nem keresztyének, de mégis a Fideszre szavaztak, mert benne látták az iszlamista fundamentalizmus elleni védelmet. Nem a keresztyénség védelme volt tehát számukra a hívószó, hanem a szekuláris állam megőrzésének a reménye a vallási fundamentalizmussal szemben. Ám most, írja Ratius, csalódniuk kellett, hiszen azzal, hogy a parlament beemeli az Alkotmányba a keresztyén kultúra védelmét, mégis csak az állam és az egyház szétválasztásának elve ellen dolgozik, s ezzel valójában ugyanazt valósítja meg, amit az iszlám is hirdet. Jön tehát a konklúzió, hogy akkor mindegy is, jöhetnek a migránsok.
Az írás több szempontból is figyelemreméltó. Egyrészt azért, mert őszintén szól arról, hogy az önmagukat ateistának tartó emberek egy csoportjában milyen keresztyénség-kép él, másrészt arról, hogy ezen csoport mit is gondol vallás és kultúra viszonyáról. Keresztyén nézőpontból olvasva Ratiust, csak a döbbenetünknek adhatnánk hangot, de nem tesszük, hiszen tudjuk, hogy milyen irdatlan mélyek azok a kulturális szakadékok, amelyek a különböző identitáshagyományok között tátonganak.
De köszönet a szerzőnek, ilyen leplezetlen őszinteséggel ritkán szól valaki a keresztyénségről az ateisták, a nem keresztyének egy csoportjának nevében. Íme: „Közöttünk, ateisták között elég sokan vannak, akik a keresztény kultúrát az agresszív hittérítéssel, a vallásháborúkkal, az eretnekek megégetésével, a boszorkányüldözéssel, a tudományos eredmények tagadásával, az emberek közötti egyenlőség megkérdőjelezésével, a klérus hatalmának gátlástalan védelmével és egyházi hatalmasságok bűneinek szemforgató takargatásával, végső soron az elnyomással és a testi, lelki erőszakkal azonosítják.” Csak szeretném neki jelezni, hogy ebből a bűnkatalógusból egy nagyon fontos, mondhatni esszenciális negatívum kimaradt, nevezetesen az antiszemitizmus. Kéretik pótolni.
Természetesen, nem fogom most védeni a keresztyénséget, tételről tételre cáfolva a szerző állításait. Már csak azért sem, mert az olyanok, mint én, vagyis akik benne élnek a keresztyén hagyományban, pontosan ismerik a történeti keresztyénség bűneit. Ám mégis, engedtessék meg nekem, hogy figyelmeztessem kedves szerzőnket: érdemes lenne talán feltennie önmagának azt a kérdést, hogy vajon nem vált-e áldozatává – sokakkal együtt – egy olyan régtől fogva ismert elbeszélésnek, amely a keresztyénséget tette meg az európai történelem bűnbakjának? Egészen megejtő az a reflektálatlanság, ahogyan Ratius azonosul ezzel a végletesen egyoldalú és árnyalatlan keresztyénségképpel. Ugyanakkor, sajnálatos módon, nem meglepő, hiszen tudjuk, hogy a keresztyénség démonizálásának gondolatvilága immár napjainkig elhúzódóan az európai szellemtörténet része, s igen komoly identitáshagyományok épülnek rá ma is. Ezeknek mégis az a sajátossága, hogy minden elhatárolódásuk ellenére a keresztyénséget teszik meg viszonyítási pontnak történelmi elbeszéléseikben.
Nem csoda hát, ha szerzőnk a keresztyén kultúra védelmének kormányzati szándékától most összerezzent, hiszen reakcióját eleve meghatározta a véleményét uraló, démonizált keresztyénség-kép.
Ugyancsak jellemző erre a típusú, kizárólagosan negatív töltetű keresztyénség-olvasatra, hogy képtelen különbséget tenni vallás és kultúra között. Pontosabban tudna különbséget tenni, de ezzel el kellene ismernie a keresztyénség civilizáció-alkotó szerepét, s ez már nem felelne meg egy démonizált keresztyénség-képnek. Marad tehát számukra az ismert tétel, hogy a hit magánügy, vagyis, más szavakkal, a keresztyénségnek nincs semmiféle kulturális kiterjedése. Így jön a konklúzió, mintha bizony a keresztyén kultúra védelme egyet jelentene a hittérítéssel. Holott szó nincs ilyesmiről, hanem pusztán arról, hogy a világ meghatározó civilizációinak a mintázataival összehasonlítva a keresztyén jelző a legalkalmasabb szó annak a kultúrkörnek a megnevezésére, amellyel Európa ma is azonosítható. S igen, ebbe a kulturális hagyományba bizony beletartozik még a felvilágosodás és a következményei is, s mindaz, amiről az európai kereszténység-ellenes történelemolvasat hajlamos úgy gondolkodni, mintha az már nem lenne a keresztyén kultúrkör része. Pedig az. Egyáltalán nem véletlen, hogy a napjainkban zajló kultúrharc egyik, ha nem az egyetlen alapkérdése a keresztyén hagyományhoz való viszony, vagyis az, hogy korunk mai kultúráját ki miből eredezteti.
Mindig csodálkozom tehát az olyan nézeten, amely mereven kettéosztja az európai történetet – egy keresztyén és egy nem keresztyén korszakra – mintha bizony az a kultúra, amiben ma élünk, létrejöhetett volna a keresztyénség nélkül, s immár az, amiben ma élünk, nem lenne a keresztyén kultúra része, még az ateizmusával egyetemben is. De az. Ezt könnyű belátni, ha feltesszük azt a kérdést, hogy vajon a világnak melyik civilizációjában jöhetett volna létre az a kulturális arculat, amelyet ma szokványosan Európának hívunk? De úgy tűnik, a keresztyénséget démonizáló történelmi elbeszélés hisz a semmiből való keletkezés teóriájában, s úgy gondolja, hogy a felvilágosodás kultúrája a semmiből bukkant elő, s nincs köze a keresztyénséghez. Holott ezzel pont a keresztyénség lényege sikkad el. A nyitottsága, a reflexív, a folytonosan önmagára kérdező jellege, a belső feszültsége, más szóval prófétikus töltete, és igen, a sokszínűsége. Bizony, a keresztyénség egyszerre kultúra és vallás is, még ha sokak számára ez meghaladhatatlan ellentmondásnak tűnik is fel.
Szóval, nyugodjon meg Ratius, szó nincs itt arról, hogy a keresztyén kultúra védelme immár azt jelentené, hogy eljött az inkvizíció, az eretneküldözés, a vallásháborúk új korszaka. Sokkal inkább szó van arról a felismerésről, hogy a keresztyén kultúra védelme nélkül az iszlám árnyékában mindaz elveszhet, ami Európát Európává tette.