Az ideális testkép azonban állandó változásban van. A nyugati társadalom gazdagabb rétegei először az első világháború során találkoztak az élelmiszerhiánnyal és az ínséggel. Jobb híján, a soványság lett a szép, a követendő példa, a kövérség pedig negatív előjelű tulajdonságokhoz csapódott. Utóbbi nézet pedig azóta is tartja magát.

Milyen az ideális ember? – origo.hu

Van, amikor erényt lehet faragni a nyomorúságból, ahogy ez történt az ideális emberkép kialakulásával az utóbbi évszázadban. Bár a második világháborút követően az egységesülő európai piacon a mezőgazdaság iparosítását azért tűzték ki célul, hogy minden európai naponta egyszer ehessen húst. Ehhez képest egész társadalmi rétegek mondanak le részben vagy egészen a hús fogyasztásáról. Mert az újkori embereszményben már megtestesülni kellene a sovány, önmaga testét, ezáltal érzését uraló típusnak, akinek életéhez a környezettudatos létmód, az élvezetek teljes mérvű kiélése és a gasztronómiai kifinomultság is hozzátartozna.

Az ideális ember csupa ellentétekből épül fel. Egyszerre élvezi a helyi ízeket és az egzotikus világ kínálta ínyencségeket. Ismeri a borfajták mibenlétét, zamatát, mögöttes ízeit és annak a testre és lélekre gyakorolt élettani és lélektani hatásait. Meg tudja különböztetni a vadpörköltet az öreg bika szaftban rejtőző húsától, netán annak korát is megsaccolja hozzávetőlegesen, hogy ízletes nedűt mégis egy tányér válogatott salátára kérjen, ami az egészséges életmód elmaradhatatlan ismertetője.

Beleálmodtatják a ma emberét a modellek világába, akik – a rossz nyelvek szerint - napi két pohár ásványvízen hizlalják magukat a kifutókra, miközben főzőműsorok tömkelegével húzzák el a szagos madzagot a gyomor vágyálma előtt.

Az önmagáért való jólét világában élünk. Enni már nem biológiai szükségszerűség, hanem a lét fárasztó velejárója, amelyből elveszett minden élvezet. Jó öreg Krúdy, ha felébredne, vajon hova ültetné be Szindbádját? És mit tenne a mélyre húzott abrosszal letakart vendéglői asztalra a vendég kívánságát leső pincér?

A megfeszített akarat mögött ott feszül az örök megfelelés kényszere. Mert a külső alapján ítélik meg lassan az embert, választják meg a politikust, veszik fel a munkást a futószalag mellé, a kiszolgálót a pult mögé. Pedig a külső csak az ember fele. A láthatatlan hordoz igazi értékeket. Nem mintha megvetendő lenne a külső, sőt hozzátartozik az esztétikum a világ szépségéhez mindaddig, amíg nem válik fontosabbá a belsőnél, a léleknél. Mert a szép lélek széppé tudja tenni csak az azt rejtő külsőt, hanem azoknak életét, akik azzal érintkeznek. A feljegyzések alapján Pál apostol külsejében nem volt egy vonzó jelenség. Alacsony is volt, törékeny, beteges, ráadásul krónikus betegségben szenvedő. De mikor megszólalt, eltűnt a test minden nyomorúsága és áradt a Szentlélek úgy, hogy mindenkinek, aki hallotta viszonyulni kellett hozzá elfogadással vagy elutasítással. Még az öntelt athéni areopágoszi hallgatóság is belebotlott a feltámadás nehéz kérdésébe.

Nem lehetetlen, hogy demokratikus választáson kevés esélye lett volna atléta termű riválisaival szemben, de tetszett Istennek, hogy a világ bolondjait, esetlenjeit, a nem tökéleteseket is felhasználja a maga szolgálatára és nekik ajándékozza a lelki békességet, a reménység gyönyörűségét.

A hiányosságok olykor ajándékká is lehetnek, mert az ember azokban látja meg a tökéletesség hiányát. Hogy rászorul a megváltásra. És azt is, hogy minden szép, ami Istentől való: külső és belső ajándék.