Digitális létünk egyik nyilvánvalóan legfölöslegesebb kattintása (vagy kijelzőtapintása), amikor a szoftvergyártók arra kényszerítenek bennünket, felhasználókat, hogy ugyan legyünk szívesek arról nyilatkozni, hogy elolvastuk, egyetértünk vele és elfogadjuk a felhasználási feltételeiket.
A kis négyzet bepipálása feltétlenül szükséges ahhoz, hogy telepíthessük a kérdéses szoftvert, vagy használhassuk az adott digitális terméket. Ennél a lépésnél az emberiség 99,999999 százaléka hazudik, hiszen ki a fene olvas el egy hosszú és bonyolult jogi nyilatkozatot, mielőtt használni szeretne egy programot?    

73 198 SZÓ, AMIT SOHA SENKI NEM OLVAS EL- index.hu

A fent cikk, a benne leírt figyelemfelkeltő, egyben leleplező kísérlet igazi és látványos görbe tükröt tart digitális és valóságos világunknak. Ilyenek vagyunk, ebben az etikai relativizmusban élünk. Magyarán, hazugságban... Amikor gépies reflexé, ujjainkba begyakorolt automatizmussá válik az igazság figyelmen kívül hagyása... A mindennapos számítógép használaton kívül én különösen három területen figyeltem fel arra, hogy  mennyire a valótlanság számunkra az igaz(i), a megszokott, a természetes...

 

1, A mindennapos kommunikációban. Amikor valakivel beszélgetünk, s beszédpartnerünk részéről elhangzik egy utalás arra nézve, hogy mi már birtokában vagyunk-e az általa éppen most elmondott vagy egyfajta „kontrollkérdésként” feltett információnak, amire mi – talán a gördülékeny kommunikáció érekében –  gondolkodás nélkül rávágjuk az ilyenkor szokásos igenlő, megerősítő szavainkat: igen, persze, hogyne, tudom, értem... Ezt hívjuk szlengesen blöffölésnek. Erről pedig nekem mindig eszembe jut Móra Ferenc: Fillentő c. elbeszélése, melyben finom erkölcsi különbséget tesz hazugság és a a füllentés között, mivel ez utóbbi egy gyermek kedves bűne-bája, s különben sem gonoszságból vagy a másik megtévesztése céljából teszi, mondja... Mi sem hazudunk, csak blöffölünk... Nincs etikai súlyuk ezeknek a valótlanul ráfelelt perszéknek és tudomoknak... Vagy talán ennél is gyakoribb, hogy már nem is tudatosítjuk magunkban, hogy nem korrekt mindez a részünkről – sem partnerünkkel, sem az igazsággal szemben, s nem utolsósorban magunkat is becsapjuk... Szóval így éldegélünk, beszélgetünk, blöffölgetünk, minden csatornán – face to face, facebook, massanger, chat, telefon, sms stb. – , etikai súlytalanságban, hazugságban... S időnként, egy-egy kitisztult pillanatunkban, őszinte (pünkösdi) elragadtatásunkban, talán azon kapjuk magunkat, hogy igazat mondunk...

2, Az ünnepi fogadalmainkban. A mi gyülekezetünkben (is) tegnap volt a konfirmáció. 12 fiatal tett  Isten és a gyülekezet előtt ünnepi fogadalmat, hogy „Jézus Krisztus követői, református anyaszentegyházunknak egész életünkben hűséges, úrvacsorával rendszeresen élő, szolgáló és áldozatra kész tagjai leszünk...” Persze, ezt is megszoktuk, de akkor sincs ez így jól... Két dolgot kellene meggondolni... Vagy akkor tényleg készítsük fel őket ( és velük együtt szüleiket, keresztszüleiket, gyülekezeti tagokat stb...)  hogy a gyermekek mire is tesznek fogadalmat! Ez azonban eleve lehetetlennek tűnő vállalkozás, figyelembe véve tradicionális egyházi gyakorlatunkat és egyházfegyelmünk fogyatékosságait... Egyáltalán az egyházat körülvevő erkölcsi közeg kizárja a szavak (fogadalmak) és a tettek egybecsengését... Vagy módosítsunk az ünnepi liturgiánkon és ne kelljen fogadalmat tenniük / tennünk...! Mert így egyrészt elbagatellizáljuk az Istennek és az Ő egyházának tett fogadalom jelentőségét. Másrészt legitimáljuk a „nem kell annyira komolyan venni” - szemléletet. Harmadrészt így az egyházat és a templomot is a hazugság házává tesszük...!
De mindezeket el lehet mondani a keresztségénél, az úrvacsoránál, s házassági eskütételnél és egyéb alkalmakkor elmondott fogadalmainkkal kapcsolatban is...

3, Az Igére, a Bibliára és a Szentírásra való hivatkozás terén. S most visszakapcsolnék az eredeti cikkhez: úgy kattintunk = hazudunk, hogy nem is olvassuk el a 73. 198 szóból álló felhasználási feltételeket. Mi is, mindennapos egyházi kommunikációnkban (média, igehirdetés, egyéni és közösségi kegyesség stb.) olyan könnyen hivatkozunk úgy az Igére, mintha valóban birtokunkban lenne a Szentírás, annak mind a – ahogy a Szénási -féle konfirmációs könyvből tudjuk – 774.746 szavának ismerete... Különösen is, most a reformáció 500. jubileumának évében a Sola Scriptura kapcsán... Szépen cseng, latinul még veretesebb ez kifejezés, csakhogy hiányzik mögüle az aranyfedezet... Az igazság... Az, hogy tényleg olvassuk, használjuk, ismerjük...

Mindezeket nem moralizálásnak szántam, s amit kritikaként megfogalmaztam, azt magamra is értem. Mindenesetre látnunk kell, hogy hétköznapi – és ünnepi kommunikációnkban is mennyire a hazugság világában (egyházában...?) élünk, s hogy mennyire szükségünk is van a  pünkösdkor kitöltetett Szentlélekre, az igazság Lelkére, aki elvezet bennünket a teljes igazságra...! (Jn. 16, 13)

Hozzászólások