„A magyar sajtó jelentős része – benne a magát elitnek tartó – azonban a szennyterjesztés készséges kiszolgálójává vált. Mintha egészen eddig csak arra vártak volna, hogy egy szerencsétlen, erőszakos, nagy hatalmú ember bekattanjon, és trágár szózuhataggal borítsa be az őt kérdezőket. A médiumok kapcsoltak, azonnal nagy hangerővel, nagy példányszámban és folyamatosan ismételgetve a mocskos szavakat, beterítették Magyarországot.
Nem tudom, hogy az indulat feljogosítja-e az embert a lelki környezetszennyezésre? Ami legalább olyan ártalmas, mintha a heti szemetet az erdő mellé rakná le valaki rendszeresen. Na, nem hetente, az erdő mellé ugyan, de csak két évente, mert bedurrant az agya, hogy azóta gyűlik. Ha nem vitték, hát lerakja, mert neki nagyon terhes az. Ő gyűjtötte, de ő meg is akart szabadulni tőle. Szemetet nem azért nem szór ki az ember, mert fél, hanem mert igényes önmagára és környezetére.
Egy délután erejéig megfutotta magát a magyar elektronikus sajtóban egy felháborodott gazdag ember modortalansága és eléggé leegyszerűsített szókészletű trágársága, amely hozzátett ahhoz, hogy a magyar közbeszéd amúgy sem akadémiai stílusmagaslata újra benézzen ama kétéltű állat ülepe alá. Eme nagyívű megnyilatkozás néhány dologban elgondolkoztatott.
Először is, hogy mi történik abban az emberben, aki olyan szinten nem képes uralni önmaga indulatait, hogy annak artikulátlan megnyilvánulásait többszörösen megismétli minden fenntartás nélkül? Minden helyzetre és személyre alkalmazva. Teszi mindezt egy olyan médianyilvánosságban, amelyről ha tapasztalata nem is volt – lévén maga tulajdonos és nem szereplő –, de rálátása nagyon is. Nem lehet eldönteni, hogy lelki immunitásban vagy a pénz mámorában évekig élve nem mérte fel annak a helyzetnek a pillanatnyi kihívását.
Ebből fakad egy másik érdekesség, nevezetesen, hogy az életmű és mögötte felhalmozódott történet ismeretében létezik-e az a határ úgy általában egy ember életében, amikor még vagy már nem torzítja a pénz a személyiséget? A pénz természetéből vagy a személyiségből fakad, hogy az ember nem tudja, hogy mennyi az elég? És itt nem a mennyiség, hanem a mérték az érdekes elsősorban. Mert lehet, hogy oda kell adni nem keveset abból, ami nem kevés. De mennyi marad? Ami marad, az nem több-e még mindig a tisztes haszonnál, s ha csak annyi lenne, nem lenne-e az is elég?
Ami mégis a leginkább elgondolkoztat eme trágár kirohanás kapcsán, az a sajtó multiplikátori szerepvállalása, amely félő, hogy nem más, mint azon médiamunkások más szövege mögé bújásának lelki tárlata, akik minden fenntartás nélkül szöveges formát adtak és adnak a válogatásnélküli mocsoknak. S ha belegondolunk, hogy itt nem a bulvármédia szenzációhajhász termékeiről beszélünk, hanem önmagukat mértékadónak tartó hírportálokról, akkor igencsak Európa hátára kell kapaszkodni. Úgy tűnik, könnyebb az európai értékekre hivatkozni, mint azokban élni.
Lehet, hogy csak egyszerű emberi értékekről van szó. A lélekről, a szívről és mindarról a belső tartalomról, amit ezek a mi kulturális hagyományunkban, a biblikus gondolkodásban jelentettek. Amennyiben a verbalitás a tudati állapot megjelenéseként értelmezhető, úgy érdemes feltenni a kérdést, akarja-e, akarhatja-e az európai kultúrember magának és gyermekeinek azt az utat, amit az ilyen típusú emberek jelölnek ki? Ez már nem a lelkétől és hitétől megfosztott európai gondolkodás, hanem maga az illúziótlanság.