Momo világszerte rémisztgeti a gyerekeket angolul, japánul, spanyolul, és aggasztja a tehetetlen szülőket. Megjelent arab területen, a németeknél (ott épp egy műsorvezető lányát találta meg, így duplán is hír lett belőle), és a spanyol rendőrség is kiadott figyelmeztetést, hogy ne lépjen senki kapcsolatba a számmal, és ne is mentse el azt.
Titokzatos horrorlény tartja rettegésben a mobilozó gyerekeket - index.hu
Momo lehetne egy édes, ölelni és szeretgetni való figura is. Nevének jelentése legalábbis erre utal. A Momo szó japánul ugyanis azt jelenti: őszibarack. Hogy gondoltak-e erre az ízletes gyümölcsre Momo figurájának megalkotói, nem tudni. Nem valószínű. Mert a végeredmény egy ijesztő, undorító, csirkelábú és rémséges arcú asszony alak lett. Egy kiállításra készítette még 2016-ban egy japán tervezőcsapat. Valószínűleg szerettek volna meghökkenést kiváltani a látogatókból, és aki meglátja ezt a kidülledt szemű, beesett arcú rémet, valóban akaratlanul is hátra lép egyet.
Momo azonban nem fejezte be karrierjét a kiállítás végeztével, felkerült a világhálóra is. Sajnos, olyan emberek kezébe, akik ezt az ijesztő és félelmetes, torz emberi formát arra használták fel, hogy gyerekeket ijesszenek halálra vele. Beszélgetést kezdeményeztek ugyanis a főleg 8-12 éves korosztállyal, amelyben megfenyegették őket azzal, hogy ha nem teszik meg, amit mondanak nekik, akkor különböző rossz dolgok fognak történni velük, sőt, még a halál is várhat rájuk.
Természetesen nem lehet tudni, ki áll az elindított ijesztgetős történet mögött. Egyetlen ember vagy inkább egy csoport. Ami teljesen biztos: felháborító, hogy egyáltalán valakinek eszébe jut gyerekek ellene bármilyen erőszakos cselekmény végrehajtása. Hogy vannak emberek, akiknek örömöt okoz egy kiszolgáltatott gyermek rettegésben tartása. Hogy valaki ezt szórakoztatónak találja és élvezi.
Sajnos, az is biztos, hogy ha a Momoval való ijesztgetés egyszer csak kifullad, már nem hozza a várt eredményt, akkor más rém, kihívás, fenyegetés fog terjedni. És pont azokat támadja, akik a leginkább befolyásolhatók és akik nagyon szívesen időznek különböző online felületeken.
Lehet azonban tenni azért, hogy megvédjük a gyermekeket. Elsősorban a szülők feladata és felelőssége ez. Sokféle tanácsot adnak szakemberek, elmondják, hogy mire kell figyelni, milyen tünetek jelentkezése esetén kell arra gondolni, hogy valamilyen zaklatás, támadás érhette gyermekünket, amellyel nem tud megküzdeni. Szépen leírják különböző felületeken, hogy miért és mikor káros a számítógép előtt töltött idő vagy az okostelefon bámulása.
Én egyetlen dolgot emelnék ki, aminek a megléte illetve hiánya figyelmeztető jel lehet. Ha azt látjuk, hogy egy gyermek úgy viselkedik, mintha láthatatlan buborék vagy védőpajzs venné körül és ami nem engedi, hogy valódi emberi kapcsolatokban legyen, akkor egészen biztos, hogy baj van és bajban van. Ha elveszíti érdeklődését az iránt, ami körülötte, a valódi világban zajlik, biztos, hogy tenni kell valamit.
Elég feltenni magunknak a kérdést: mikor találkozott legutóbb gyermekünk a barátjával vagy a barátaival? Nem úgy, hogy chateltek vagy a messengeren írogattak egymásnak. Nem képeket küldtek át a legutóbbi nyaralásról. Hanem megbeszéltek egy időpontot és elmentek moziba vagy leültek egy padra és átbeszélték életük dolgait. Tudom, hogy szinte divatjamúlt a kép, amit most elénk hoztak a szavak, úgy érezhetjük, mintha valami régi filmet néznénk, mégis, ezeknek a valódi kapcsolatoknak van értéke és megtartó ereje. És mégis, egyre ritkábban látni közösen görkorizó, fozicó, a mászóka tetejéről lefelé lógó, a fűben ülő és kártyázó fiúkat és lányokat. Egyre inkább elszigetelődnek egymástól.
Ahogyan a szülőktől is. Nem mennek már oda hozzájuk a kérdéseikkel, gondjaikkal, szorongásaikkal. Talán azért sem, mert azt tapasztalják, hogy a szülők ettől csak megrémülnek, elkezdenek aggódni, esetleg eltiltják mindattól, ami a gyermekben ezeket az érzéseket kiváltotta. A végén még a sorrend is megfordulhat: a gyermek kezdi el nyugtatgatni a szülőt, akinek persze, esze ágában sincs legközelebb megosztani vele mindazt, ami igazán nyugtalanítja őt.
Sokszor lazul a kapcsolat szülő és gyermek között, mert hiányoznak az igazi beszélgetések. Valahogy megakadunk annál a szintnél, hogy csak a tényekre vagyunk kíváncsiak, nem tudunk mélyebb szintre lépni és megosztani, hogy közben milyen érzések, gondolatok jöttek elő, hogy egy-egy történés milyen folyamatot indított el belül.
Lehet, hogy szülőként már nem is próbálkozunk, mert egy-két kemény visszautasításban volt részünk. De pont szülőként nem tehetjük ezt meg. Mert a felelősség abban a kapcsolatban, amit szülőként élhetünk meg, elsősorban a mienk. Bennünket terhel. Nekünk kell megvédenünk a ránk bízottakat. Mert minden gyermeket megillet az erőszaktól való legteljesebb védelem.
