Petíciót készítenek a somlóvásárhelyi hívek, hogy leválthassák a település plébánosát. Kocsis Tamás Gellért huszonhat éve vezeti a Veszprém megyei település katolikus híveit, írja a Blikk.
Olvasom a roppant szimpatikus index, az NTT fedőnevű újságíró körülbelül tíz percet igénybevevő napi munkáját –a Blikkből egy az egyben átemelte az írást-a somlóvásárhelyi plébános elleni lázadásról. Csak tudnám, hogy születnek ezek a tudósítások…Gondolom, a blikkes Herczku Nóra újságíró álruhában, személyvonattal járja az országot, majd egy „mi kis falunkat” találva megkeresi annak vendéglátóipari egységét, behúzódik a söntésbe, és meghallgatja a súlyos történeteket. Aztán tudósítás, újságcikk keletkezik, esetleg egy sms NTT-hez, hogy lenne itt egy valami, oszd már meg te is, főnök mondta, több kattintás nagyobb jutalom. Persze, lehet, hogy nem mondok igazat, talán a szóban forgó pár kereste fel a szakmai nívódíjra is esélyes lapot, mivel nem láttak más kiutat, minthogy cikket írassanak a plébánosról, aki verekszik, összeveszett Schwartz Béla mszp-s képviselővel, egyházi adót fizettet, nem látogatja a nyugdíjasokat és egyéb galádságokra is képes. És nyilvánvalóan ez még csak a jéghegy csúcsa. Fecseg a felszín, hallgat a mély…
Őszintén szólva, nem tudom kinek van igaza. Sem a somlóvásárhelyieket, sem a katolikus kollégát, sem a helyzetet nem ismerem (és még Schwartz Bélát sem), ezért botorság lenne bármit is állítani, sem pro, sem kontra. Nem is teszem, elvégre ez a veszprémi érsek feladata, mindenesetre eszembe jutottak az ügyek, amelyekkel találkoztam, hallottam, amibe mások keveredtek, vagy amelyekben érintett voltam. Igen így van: kevés olyan lelkipásztort ismerek, aki még nem keveredett soha semmiféle kabátlopási ügybe. (Megnyugtatom őket: majd fognak.) Márpedig kisebb-nagyobb ügyek vannak rendesen: nem látogat, vagy éppen állandóan csámborog egyik helyről a másikra; nem megy a nyugdíjasokhoz, de ha megy, biztos pénzért megy; egyházi adót fizettet, miközben „nagy lábon él”; nem hitoktat, vagy hitoktat, de inkább ne tenné. Nem hívő, túlságosan is hívő, mi több, álszent, mindig ott van mindenhol, de így nincs ideje a családjára, ezért olyan rosszak a gyerekei; túl öreg, túl fiatal, túl lendületes, túl lusta, túl ambíciózus, politizál, miért nem foglalkozik közügyekkel, iszik, nem iszik, nőzik, nem nőzik - tehát biztosan meleg, nagyképű, közönyös, cinikus, satöbbi, satöbbi, satöbbi. Komoly és komolytalan vádak, amelyek próbára teszik, egy idő után pedig emésztik az embert.
Kár lenne tagadni: az egyházon belül is vannak kabátlopási ügyeink. A szétdobáló, a diabolosz itt is munkálkodik, lelkészeket, híveket állít egymással szembe, hogy ne épüljön az ő országa. A legszomorúbb pedig az, amikor -talán rossz szándék nélkül, talán nem- készségesen elhiszünk, majd továbbadunk valamit, ami féligazság, részigazság, vagy egyenesen hazugság.
A legegyszerűbb módja, hogy valakitől megszabadulj, ha rossz hírét kelted. Néha ehhez hangzatos szalagcím, online kattintás szükségeltetik, néha a suttogó propaganda a legjobb fegyver: pletykálni, terjeszteni, rossz hírt kelteni.
Vajon mit tegyünk kabátlopási ügy esetén – akkor, ha minket kevernek bele?
Van, amikor magunkba kell néznünk. Van, amikor határozottan vissza kell utasítani a vádakat.
És olyan is előfordul, hogy Arany Jánosra kell hallgatnunk:
„Ha egy úri lócsiszárral
Találkoztam s bevert sárral:
Nem pöröltem, -
Félreálltam, letöröltem.”
A legfontosabb mégis az, ha Arra hagyjuk ügyünket, dolgainkat, Aki békességet, rendet, jót hoz életünkbe, közösségeinkbe. Őhozzá kell imádkoznunk másokért és önmagunkért is: bocsánatért, békéért, hitért, Isten országa épüléséért. Úgy hiszem, ez a legjobb út.
De jó lenne ezen az úton elindulni!