Mindent betemető hóvihar, az összes nézőt behálózó pókfonál, óriáslabdák és buboréközön: a Slava Snowshow ereje mégsem a lehengerlő látványvilágban, hanem a sok szeretettel és együttérzéssel megjelenített emberi gesztusokban rejlik.(...) „Még a szomorúnak és félelmetesnek is helye van az élet ünnepében” – vallja az est megalkotója. Az élet ide-oda forgat minket, de a bohócok tudják a titkát annak, hogyan lehet megélni az élet teljességét a sors változásai közepette. „Mi, bohócok, megtanultunk boldognak lenni, és ezt próbáljuk feléleszteni az emberekben is.”
Így, húsvét után, e címet olvasva biztosan sokan arra számítanak, hogy ez valamiféle provokatív írás lesz... De nem. Csupán három kedvenc bohóc-történetemet szeretném megosztani a Kedves Reposzt-olvasókkal. Azért mert tanulságosak. Elgondolkodtatók. Magunkra ismerhetünk bennük. Klerikusok és laikusok egyaránt...
Az első történet Daniel Federspielről szól, a fiatal szalézi szerzetesről, aki sokat vívódott azon, hogy vajon hívatása összeegyeztethető-e a bohóckodással.
Amikor elérkezett a szentelésének ideje, találkozott Albert Decourtray bíborossal, az akkori lyoni érsekkel. „A szentelésed után tovább fogsz bohóckodni?” – kérdezte a bíboros. „Nem tudom” – válaszolt a fiatal szalézi. „Akkor térjünk át a szertartásra” - volt a bíboros egyetlen válasza. Ezután a szentelésen, mindenki meglepetésére, a bíboros azt mondta: „Küldök nektek egy bohócot a papok között, és egy papot a bohócok között!”
Daniel Federspiel szeretett volna igazán jó bohóc lenni. Egy napon megismerkedett Guido Giacomellivel, egy 74 éves hivatásos bohóccal, akinek nem volt gyermeke, és elvesztette a kollégáját. Federspiel atya hat éven át volt a tanítványa. „Megtanított úgy látni a világot, mint egy bohóc” – mesélte róla. „Senki sem születik bohócnak, azzá kell válnia. A bohóc evangéliumi alak”- tette hozzá. „Bohócnak lenni, egy módja annak, hogy magunkba szívjuk, a nagyvilág történéseit, asszimiláljuk és örömmé átalakítsuk át. Van valami krisztusi abban, amit a bohóc csinál: megpróbálja magára venni mások szenvedését, és fokozatosan örömmé alakítani. Ez olyan, mint a feltámadás. Valami szépet, költőit csinál abból, ami gyenge, érzékeny és rossz ... Ahol mások problémákat és hibákat látnak... a bohóc reményt lát.”
A következő talán a legismertebb, Soren Kierkegaard, a keresztyén filozófus mondta el. S arról szól, hogy a világ mennyire veszi komolyan azt, amit mondunk? Mi az, ami hatástalanítja az üzenetünket? S mi kell ahhoz, hogy a világ valóban komolyan vegye a maga elveszettségét, bennünket és a megmentő evangéliumot?
Történt tehát, hogy egyszer tűz ütött ki egy cirkuszban. A cirkuszról átterjedt a tűz a környező mezőkre is, és már a közeli falut is veszélyeztette. A cirkuszigazgató, aki látta, hogy a falu elpusztulhat lakóival együtt, ha valaki nem figyelmezteti őket, megkérdezte, ki tudna elmenni, hogy figyelmeztesse őket. A bohóc felpattant a biciklijére, és úgy, ahogy volt, kifestve, jelmezben, lekarikázott a domb aljában levő faluba.
- Mentsék az életüket! Mentsék az életüket! Tűz közeledik, és a falu le fog égni! - kiáltotta, ahogy végigkerekezett a falu utcáin.
- A falu le fog égni! Mentsék az életüket! - kiáltotta lelkesen, elszántan.
Kíváncsi falusiak jöttek elő a házakból, boltokból, és a járdán gyülekeztek. Visszakiabáltak a bohócnak, nevettek, és megtapsolták az előadást. Minél kétségbeesettebben kiáltozott a bohóc, annál jobban tapsoltak a falusiak. A falu leégett, és sokan odavesztek, mert senki nem vette komolyan a bohócot. Végül is ő csak egy bohóc volt...
Végül jöjjön Zoli bohóc... Itt is hasonló az alaphelyzet: vajon hol húzódik a határ a szerep (hivatás) és a valós személyiség (magánember?) között...? Nem okoz-e skizofréniát a magunknak mondott evangélium? Meg tudjuk-e gyógyítani magunkat...?
Élt egyszer itt, nálunk, Magyarországon az 1940-es években egy Zoli nevű zseniális kis-nagy bohóc. A régi történet szerint ő is depressziós volt, így hát felkereste az egyik híres orvost, hogy segítsen rajta. Az orvos meghallgatta a páciens panaszát, és azt mondta:
- Uram, semmi baj. Minden búját-baját elfelejti, ha elmegy valamelyik este a Nagycirkuszba. Ott lép fel a fantasztikus Zoli bohóc. Őt látva úgy elmúlik majd a depressziója, mintha soha nem lett volna.
- Köszönöm a tanácsát, doktor úr, csak az a baj, hogy én vagyok a Zoli bohóc…