A Ferencvárosi Torna Club és Gera Zoltán mindenben megegyezett egymással, így eldőlt, hogy a 2000 és 2004 között csapatunkban futballozott játékos ismét klubunk futballistája lesz! A 77-szeres magyar válogatott, korábban tíz évig Angliában játszó Gera már több napja Thomas Doll edzéseit látogatja, de mától mindezt a klub igazolt labdarúgójaként teszi!
Magyarországon más szemüvegen keresztül nézik a futballt, mint Angliában. Kint nem a hibát keresik a másikban, a klubelnök nem ront be az öltözőbe egy vesztes meccs után, hogy számon kérje a játékosokat, és ha egy fiatal odakerül egy nagy csapathoz, a lehetőséget látják benne, és nem úgy néznek rá, mint aki letett már valamit az asztalra. A világbajnokság apropóján Gera Zoltánnal beszélgettünk a Premier Ligában szerzett évtizedes tapasztalatairól, C. Ronaldóról és Messiről, valamint a nemzetközi futballkultúráról.
A címben leírt mondatot skandálva köszöntötték Gera Zoltánt évekkel ezelőtt a debreceni szurkolók, gúnyolódva annak „hit”-es hátterén. Nos, ami azt illeti: Gera Zoltán a Hit Gyülekezetének tagja. Megtért drogos, aki Istennek köszönheti, hogy tehetsége nem veszett el, hanem azzá lett, amivé: az utóbbi évtizedek legismertebb, nemzetközi szinten is valóban elismert magyar labdarúgójává, de ami ennél is több, példaképpé, igazi sportemberré. Engem éppen ezért nem érdekel, hogy „hitgyülis”: bár nekem is vannak fenntartásaim a „céggel” kapcsolatban, nem vagyok hajlandó őt ennek alapján megítélni, egyfajta skatulyába zárni. Inkább ezerszer becsülöm, amit elért a maga munkaterületén, becsülöm, hogy megállta a helyét egy kemény és világszínvonalú bajnokságban. Pontosan ezért érdekel az, amit mond, amit lát: vajon mi kell a jó focihoz? Ehhez még tegyük hozzá: vajon amit mond, az csak a focira igaz?
Hogy mi kell a jó focihoz? Gera Zoltán több mindent említ, úgy, mint tehetség, céltudatosság, alázat, kitartás, megfelelő közeg. Amikor pedig megkérdezik, hogy ezek közül mi van meg itthon, mi mentén lehetne változtatni, csupán annyit mond: „Jó kérdés. Ha tudnám a választ, biztos megmondanám. Egyszerűen semmi nem stimmel.” Talán ennyivel le is zárhatnánk a magyar foci feletti elmélkedésünket, mert való igaz, a magyar játékosokon nem látsz céltudatosságot, mentális, taktikai érettséget, alázatot, kemény munkát, egyszerűen semmit, ami alapján becsülni lehetne őket, vagy éppen esélyünk lenne bármilyen világversenyre kijutni, vagy értékelhető eredményt felmutatni.
Ám mindaz, amiket említ, annyira igaz és szimpatikus, hogy el kell gondolkodjunk rajta keresztyénként, történelmi felekezethez tartozóként is.
Gera a céltudatosságot említi, mint a legfontosabb tényezőt.
Szerintem is fontos, hogy tudatosan végezzük a munkánkat, legyünk bár sportolók, alkalmazottak, vagy éppen lelkipásztorok, egy-egy közösség vezetői. Nem állítanám ezt szembe semmiképpen sem - hogy szándékosan keresztyén séma szerint fogalmazzak - az Istenre való ráhagyatkozással, a Neki való engedelmességgel, az Ő útjainak a követésével. Mert bár igaz mindenféle élettevékenységre, hogy „ha az Úr akarja és élünk” (Jakab levele5), attól még ott kell, hogy legyen bennem az elképzelés és akarat, hogy ezt és ezt szeretném tenni. Lelkipásztorként igyekszem tudatosan építeni a gyülekezeteimet, nevelni a gyermekeimet, vagy éppen helyt állni a házasságomban, próbálok tudatosan odafigyelni a „karrieremre”, és így tovább. Amire erőmből, tehetségemből, akaratomból telik, azt megteszem, mert a célom, hogy minél jobb szülő, férj, lelkipásztor és a többi lehessek.
Megmondom őszintén, én éppen ezt a céltudatosságot hiányolom sokszor az egyházunkból. Mintha az Úrra való hagyatkozást csupán álcaként használnánk saját tehetetlenségünk, ügyefogyottságunk, erőtlenségünk, talán érdektelenségünk leleplezéséhez… Mondok egy példát, remélem, nem sértek meg vele senkit sem. Az ember végiglapozza a kívülről nagyon szép, rendkívül tartalmas és jól megszerkesztett Dunántúli Református Lap legfrissebb számát, és nézi a képeket. Az alkalmaink nagy részének főleg idős(ödő) hölgyek és urak a szereplői. (Missziói előadóként szintén ezt látom: mivel mindenre rá lehet „húzni”, hogy missziói alkalom, nem is szervezünk olyat, ami valóban az lenne. Hirdessük ki a templomban, hívjuk el azt előadni, akit már mindenki ismer, aztán majd csak lesz valami. Legfeljebb megállapítjuk, hogy nem érdekel senkit az ige, ilyenek ezek az emberek, vége mindennek.) Nyilván azzal semmi baj, ha az idős korosztály jelen van. Ők azok, akik tiszteletet és megbecsülést érdemelnek, hiszen a legnehezebb időkben is az egyház ügye mellett álltak. De –kis túlzással- ők akkor is ott lesznek a templomban, részt vesznek a gyülekezeti életben, ha semmi rendkívülit nem teszünk, egész egyszerűen azért, mert ebbe gyökereztek bele, emellett tartottak ki, vagy életkoruknál fogva erre nyitottak. De hol vannak a fiatalok? A fiatal családok? A gyerekek? Azok a középkorúak, akiknek nem sok közük volt az egyházhoz, a hithez? Teszünk-e valódi lépéseket azért, hogy őket elérjük? Tudatosan képezünk-e lelkészeket kis gyülekezetbe, nagyvárosba, határon túli magyarok közé (én most az Európába, Amerikába vándoroltakra gondolok), vagy jótékonyan ráfogjuk, hogy „majdcsak kialakul”, ki, mire jó? Képezünk-e alkalmas lelkipásztorokat, megpróbáljuk-e azzá tenni a már szolgáló, de „leült”, elfáradt lelkészeket? Kitűztük-e célként, hogy meg akarjuk szólítani a kívülállókat, a vallástalanokat, teszünk-e ezért, áldozunk-e erre „pénzt, paripát, fegyvert”, időt, energiát, vagy pedig bibliai igék tucatjait lövöldözve várjuk, hogy egyszer majdcsak megtérnek a népek? Szóval mennyire vagyunk jó értelemben véve tudatosak, amikor az egyházunkról beszélünk?
Második a tanulás utáni vágy, aztán a mentalitás. „Kint elképesztően pozitív légkör veszi körül a focit.” Szerintem sokszor borzasztóan negatív légkör uralkodik az egyházunkban. (És nyilván ez majd’ mindenre igaz idehaza.) Nyavalygunk, felelősöket keresünk, kritizálunk, hibáztatunk, és persze a múlttal foglalkozunk. Lázasan keressük a megújulást, várunk és elvárunk zsinattól, kerülettől, püspöktől, esperestől, pedig elég lenne a nyavalygást abbahagyni, és máshogy hozzáállni az élethez és a szolgálathoz. Ha valakinek, akkor egy keresztyén embernek és közösségnek lenne miért pozitívan gondolkodni, reménnyel és hittel előre tekinteni. Örülnék, ha „minden nyomorúságunk ellenére” csordultig lennénk örömmel, hiszen van miért és kiért, kikért hálát adni – csak vegyük őket észre.
És örülnék, ha megbecsülnénk egymást az állandó kritika helyett, ha tudnánk örülni a másik sikerének, ha tudatosan a valódi munkára és feladatra helyeznénk a hangsúlyt az ügyintézés és az ebből fakadó belefáradás helyett, és a sort még folytathatnánk, nemcsak az egyházra, a gyülekezetre, hanem minden egyébre vonatkoztatva.
Gera Zoltán tíz év angliai légióskodás után újra Magyarországon, a Ferencvárosban játszhat. Ide jött vissza, ahonnan elment, ahol a szurkolók rajongásig szerették. Örülök ennek. Játéktudásával, mentalitásával talán egy csipetnyit javít azon a bohózaton, amit mi magyar focinak nevezünk. Ha pedig csak elolvassuk megfontolásra érdemes szavait, és megfogadunk belőle egy s mást, már akkor is jól jártunk.
Hozzászólások