Én azt gondolom, hogy ez a magyar költészet megdicsőülése – mondta Szabó Balázs. Egy olyan helyen, mint a Facebook, a legtöbb ember olyasmiket posztol, ami igazából senkit nem érdekel. (…) Arról szól ez az egész, hogy 2014-ben trendi a magyar vers. Azon túl, hogy olvassuk őket, érezzük őket, jó esetben kiráz tőlük a hideg, nem szégyen verseket posztolni, és egész egyszerűen menő vagyok, ha a magyar kultúra mellé állok.
A mai napon rájöttem, hogy olyan vagyok, mint Gombóc Artúr. Ő a csokit, én a verset szeretem. Ő a kerek csokoládét, a szögletes csokoládét, a hosszú csokoládét, a rövid csokoládét, a gömbölyű csokoládét, a lapos csokoládét, én a klasszikus verset, a modern verset, a rövid verset, a hosszú verset, a népszerű verset, az ismeretlen verset. Csak a kakaós tejtábla-verset nem szeretem.
Ez utóbbira jó példa az az esti tanulmányunk, amit kisfiammal folytattunk a holnapi napra készülve. „Kívánjuk tanárainknak, / hogy vödrökkel / minket nyakon önthessenek / ötösökkel. / Ha szűkölködünk megszolgált / ötösökben, / a tanév nekik se könnyű, / de nekünk sem. / Köszöntőnkben csökönyös rím / a sok ötös, / mert szándékunk jól tanulni / már örökös.” Eme kakaós-tejtábla-vers förmedvényt maga a mester, Weöres Sándor követette el, de nyilván nem ezzel kívánt bekerülni a Parnasszusba.
A vers jó, és bármilyen idegesítő is lesz egy idő után egy Facebook-játék, jó gondolat és nemes törekvés volt elindítani a magyar versekre való kihívást. Ahogy végiggörgetem az ismerősök bejegyzéseit, szinte mindenki kap felkérést, hogy közöljön másokkal is számára kedves, jó verseket. Egyrészt megdöbbentő az a széles kínálat, ami megjelenik. Az ember azt várná, minden második bejegyzésben a Szeptember végén olvasható. Aztán kiderül, hogy alig ismétlődnek az olvasnivalók. Pilinszky, Illyés, József Attila, Radnóti, s mind a nagyok megjelennek. De a kortársak és kevésbé ismert költők is előkerülnek. Többször találkoztam Bódás János versével, vagy Romhányival (a rímhányóval), aztán voltak számomra is ismeretlen nevek. Annak pedig kifejezetten örültem, hogy néhányan fel merték vállalni saját költeményüket. Ez a játék bebizonyította, hogy igen is érdeklik az embereket a versek. Ki-ki vette a fáradtságot, hogy gondolkozzon, elővegye régi köteteit, vagy legalább rákeressen szövegekre a Google-on , amiről úgyis tudjuk másoktól, hogy a barátunk. Szóval Goggle kidobta, mi feltettük, más olvasta, vagy legalább ránézett a szerzőre és címre. Tömegjátékról van szó, sokan nem is szeretik, hogy olyasmibe vonják be őket, ami tömegesen jelenik meg. De mivel versről, ráadásul egyfajta kultúrmisszióról is van szó, kifejezetten nagy dolog, hogy tömegessé vált.
Én magam is előszedtem azokat a verseket, amik nappali fogyasztásra alkalmasak, nem a tömény, égetett kategóriába tartoznak. Meg kellett állapítanom, hogy bár nagyon szeretem a gondolati, filozofikus verseket, nagyon szeretem a leíró lírát is, azért valójában mindig arra figyeltem fel, amikor egy-egy történet is kidomborodik a vers hátterében. Ejnye-bejnye, gondoltam magamban, azért csak megmutatja magát az ember még az olvasási preferenciáiban is. Pontosan ezt árulja el a játék. Egy optimista, jó kedélyű ember bármennyire is szereti József Attilát, ilyen posztba nem teszi be a Talán eltűnök hirtelen…-t. Bevallom, én is fontolóra vettem Christian Morgenstern ideidézését. Rájövünk, hogy van ironikus vers, van humoros vers, van egyenesen nevettető. Egy jó vers valamit megmozgat az emberben, ami az övé, csak addig nem tudta kimondani.
A giccs és közhelyek, meg a bátran nekieresztett durvaságok helyett végre minőség is megjelenik az üzenőfalakon. Ez a furcsa, nem egészen természetes módon képződött közösség üzeni, hogy a vers hozzátartozik létünkhöz. Azt is szertekürtöli a nagy virtuális világban, hogy szereti a magyar verseket, alig-alig akad olyan, aki idegen költőt osztana meg. Ebben a nagyszerű magyar irodalomban van rövid és hosszú, keserű és édes, tömör és lyukas, idei és tavalyi. Pontosan olyan boldogságforrásként fogyasztjuk, mint Gombóc Artúr a csokoládét.
Hozzászólások