Az egyházi hatalom tehát nem végtelen, hanem Isten igéje alá van rendelve, és mintegy belé van zárva.
Kálvin: Institutio 4.8.4.
Azt olvasom, hogy a Nógrád-megyei Pásztón könnyeznek a kis temetői templom Mária-szobrai. Sokakat vonz a hír a településre, van, aki ennek nyomán más csodákat is vár: hirtelen gyógyulást, változást az életben. Az egyházi vezetés ismét óvatosan nyilatkozik. Nem lehet kizárni a másodlagos kultusz megnyilvánulásait, ahol barátságosan elnézik a csodahitet, kép- és szoborkultuszt, noha tudván tudják, hogy mindez valójában vadhajtása a vallásnak.
Mi határozottan valljuk, hogy csodát kizárólag Isten tehet. Léteznek Istennek csodái ma is. Szkepszisünk nem a csodának szól, hanem azoknak a dolgoknak, melyeket csodának nyilvánítanak, de bennünk nem érik meg csodaként. Mert tőlem akárhány gipsz-madonna sír, hidegen hagy. Az igazi csoda sokkal inkább az, hogy igenis nagy éhség van az emberekben Isten és Isten Igéje iránt. Ez az éhség, ez a szomjúság nem feltétlenül megnőtt templomlátogatottságban mutatkozik. Hihetetlenül nehéz az út, amíg valaki eljut a templomig. Még nehezebb ott is maradni. De hogy soha nem vész ki az emberből az Isten utáni sóvárgás, az emberileg nézve mégiscsak csoda, különösen annak fényében, hogy önbeteljesítő jóslatként folyamatosan bizonygatjuk ennek ellenkezőjét.
Legfeljebb akkor lennék kíváncsi, ha egy világi múzeumban fakadna sírva egy jónevű festő Mária-ábrázolása. Vagy ugyanez valamely evangélikus templomban történne meg. Legfeljebb csak én sírok, vagy inkább háborgok, amikor minden reggel több példányban találkozom össze plakáton egy gipsz-Madonna képével. Viaszos rózsaszín, bátorító eper-száj-mosoly, halvány rózsa-pír az orcán, tökéletes ívű szemöldök, fagylalt-színű ruházat. Ez a szobor is hasonló látványosság eredményeként vált ismertté, és valóban, kegytárgyboltok felhozatalánál sokkal emberközelibb, szebb. De mégsem több, mint egy jól sikerült óriásbaba. Akit megindít, az nem érti, Jézus Krisztus mit jelent az élet, az ember számára.
És pontosan ezért mondom: érdemes felfigyelni arra, mekkora éhség van Istenre. Óriási felelősség, hogy mivel csillapítjuk ezt az éhséget. Ma már a kultúrprotestantizmusnak nem lehet egyéb szerepe, mint a meglévő keretek között a közösségépítés szolgálata. Ugyanakkor az Istenéhség egyetlen csillapítója az Ige tiszta hirdetése. Elbandukolhat bárki egy könnyező Madonna elé, csodálkozhat, szelfizhet is vele akár. Sőt, végignézhet egyházi szervezésben bemutatott koncertet is. Elolvashat három Müller Péter könyvet, desszertnek meg egy Coelhot. A rend csak akkor fog összeállni elméjében, lelkében, szívében, mikor végre Isten az Igén keresztül megérinti.
Emlékszem arra az időszakra éppen csak felnőtté válásom kapujában, amikor ez valósággá vált számomra is. Protestáns neveltetésű, imádkozó ember voltam gyerekkoromtól. De hiányzott az istentisztelet, hiányzott a közösség, hiányzotta z a rend, ami választ adhatott volna kérdéseimre a világról, magamról, az életről, nem is beszélve Isten dolgairól. És bármily elképesztő: addig a pillanatig, amíg nem vitt el egy számomra fontossá vált ember a református templomba, nem volt egyház, nem volt lelkész, nem volt buzgó hívő lélek, aki segített volna tépelődéseim közepette. Miért? Ma már tudom, hogy ez volt az az életpálya, ami kijelöltetett a számomra. De mégis különös, szinte képtelen dolog, hogy azok sem láttak bennem nyílt prédát, akiknek dolga lett volna a misszió. Sőt, saját gyülekezetünk, saját lelkészünk nem hívott, nem várt.
Számomra a Kálvin téri templom otthonra találásom temploma. Mai napig elevenen élnek bennem Molnár Miklós szépen felépített, szabatos prédikációi. Mai napig emlékszem egy-egy bátorító mosolyra, amit a szemben ülő teológusok küldtek felénk. Jó visszaemlékezni Máté János orgonajátékára, akit végighallgatottunk, pedig közben lassanként kiürült a templom, s ő még ránk nézett, bólintott. Ebben élt a titka mindennek: tiszta Ige és közösség. Nem kellett semmi varázslás.