Maddison Keeney a kazanyi vb-n szinte beleesett a medencébe. Most ugyanazzal az ugrással, amit akkor szeretett volna bemutatni, világbajnok lett. (...) Tette azért érdemel említést, mert a két évvel ezelőtti kazanyi világbajnokságon épp az ő ugrása volt az, ami minden híradásba bekerült. De nem szépsége, hanem éppen esetlensége kapcsán. (...) Ezek után tudott talpra állni, és a Duna Arénában nyerni. Mindezt úgy, hogy az utolsó, mindent eldöntő ugrása ugyanaz volt, mellyel Kazanyban próbálkozott és lett közröhej tárgya. Edzője, aki akkor értetlen arccal nézte az elrontott ugrást, most boldogan nevetve ölelte magához.

Két éve rajta nevettek, mára világbajnok lett - m4sport.hu

 

Két éve írtam Maddison Keeney-ről, az évekig építgetett abszolút nulla pontos közepes fejeséről, saját pofára eséseinkről, bukásainkról. Két évvel az oroszországi vb, a világ röhejét és sajnálatát kiváltó csobbanás után ugyanez az ausztrál kislány itt, Budapesten világbajnok lett. 

Lám, lehet. Pedig hozzászoktunk az ellenkezőjéhez. Egyesek sikeresen meggyőztek minket, hogy nincs értelme az újrakezdésnek. Teljesen felesleges két kézzel kapaszkodni, értelmetlenség bármiféle újbóli nekirugaszkodás. Bele kell törődni, abba kell hagyni, el kell bújni a világ elől. Elvégre mégiscsak nulla pontot sikerült összeszedned életed versenyén! Nem igaz, hogy nem érted. Kész, vége, ne csináld tovább. Légy reális, légy felnőtt! Szegény Maddison, inkább ment volna a helyi teszkóba pénztárosnak, vagy ópernek valami vietnámi kölyök mellé, esetleg szült volna pár gyereket – milyen szép és nyugodt élete lehetett volna mára! 

Szép és nyugodt élet, álom és győzelem nélkül, hit és remény nélkül – kösz, nem, inkább megpróbálnám újra, ha lehet. 

Fel kell adni, le kell mondani, át kell értékelni. Sőt, érdemes ideológiát is gyártani hozzá, méghozzá bibliait: Minden jó úgy, ahogyan van. Odafönt is így akarták. 

Pedig dehogy akarták így. 

Tudjuk, milyen az, amikor odafentről valamit nem akarnak. Hiába építik a házat az építők, hiába a legnagyobb odaszánás, a legszebb fogadkozás. Amikor fentről nem így akarják, az Úr elég egyértelműen szokta kitenni a stoptáblát. 

Gyakran azonban nem stoptábla, inkább valamiféle megálló van, leginkább azért, hogy helyre tegyük magunkban a célt és a hozzá vezető utakat. Miért vagy itt? Akarod-e igazán? Kész vagy-e kitartani? Mit tennél meg érte? Mi motivál? Le tudod győzni a szégyenedet? Hagyod, hogy a gúnyolódók, a mindent jobban tudók győzedelmeskedjenek, vagy összeszeded magad, és újra nekiállsz? 

A megálló önismeretre ösztönöz, sokkal közelebb visz az Élethez és másokhoz is. Aki kudarcot vall, annak el kell döntenie, ki akar lenni valójában. Annak tudnia kell, megy-e tovább, jó úton halad-e egyáltalán. Annak figyelmen kell hagynia pillanatnyi korlátait, és soha nem szabad szem elől tévesztenie, hogy rengeteg értelmetlen szabályt nemcsak, hogy meg lehet, de meg is kell szegnie azért, hogy esélye legyen a győzelemre. 

Aki nulla pontot produkál élete versenyén, annak el kell döntenie, mit jelent a feladás. Mert feladni lehet úgy is, hogy soha többé, és lehet úgy is, ahogyan a zsoltáros írja: ha Isten segít, a falon is átugrom. 

Feladni az Ő kezébe, aztán megtenni mindent, ami tőlem telik. 

Ez a győztes mentalitás.