Szombaton az ország déli-délkeleti felén fátyolfelhőzet szűri a napsütést, északon, északnyugaton alacsony szintű rétegfelhőzet okoz majd szürke időt, helyenként a köd is tartósan megmaradhat. Legfeljebb a ködös tájakon fordulhat elő szitálás. Gyenge, mérsékelt lesz a légmozgás. Hajnalban -4, +3, délután 3 és 11 fok között alakul a hőmérséklet. Nem várható fronthatás.
Csütörtökön elmentem futni, errefelé ragyogott a nap, kellemesen meleg volt, igazán élveztem. Csak én és a tó, néhány horgász, pár vadkacsa, három-négy futó, nem ismerjük egymást, mégis köszönünk, ez nálunk, futóknál így szokás. Végig azon gondolkodom, mennyi jó történt velem az elmúlt egy évben, mennyire szeretnék már a nővéremmel marathont futni, mennyire hiányzik az unokahúgom. Furcsa, most valahogy el sem fáradtam, szinte sajnálom, hogy nem mentem még egy kört.
Este presbiteri bibliaóra volt, majdnem mindenki eljött. Nem hittem volna, de tényleg, korábban minden ilyen kísérlet kudarcba fulladt. Meg kell hát becsülni a létszámot, valóban szépen vagyunk. Huszár Gál énekét énekeljük, „Uram, Isten, siess minket megsegíteni”, aztán az Apostolok cselekedeteit olvasom, majd az egyházról beszélek, Krisztus dicsőséges testéről, az otthonunkról, a felelősségünkről. Szeretem az egyházamat, a láthatót, minden bűne, hibája, emberi gyarlósága ellenére. Hiszem, hogy ama láthatatlannak „én is tagja vagyok, és örökké az is maradok.”
Ma délután együtt mentünk a gyerekekért, kisebbik lányom és feleségem bement a terembe összepakolni, én közben kint álltam, és élveztem a zsibongást. Kislányok futkároztak a folyosón, közben persze nevettek valamin, úgy, ahogyan csak ők, a kislányok tudnak nevetni: szemtelenül és pimaszul, mégis bájosan. Apa ölelte magához kisfiát, „büszke vagyok rád”, mondta, majd egy anyuka jött a nagyfiúért, ölében a legkisebb gyermek, leányka, alig pár hónapos. Beszédbe elegyedünk, szinte sugárzik a büszkeségtől. „Persze, nem könnyű, hogy ennyien vannak, de legalább mindig van élet odahaza”, mondja nevetve. Édesanya, karjában élet, a mi életünk, a mi reménységünk.
Este a megbeszéltek szerint megérkezik Lilla, a barátunk, feleségem kicsit kiigazította a báli ruháját, elvégre egy nő nem mehet akárhogyan, akármiben a bálba. Beszélgetünk, nevetgélünk, a gyerekek észrevétlenül körénk gyűlnek, a legnagyobb már figyel, a legkisebb az autóival játszik, ő csak itt akar lenni, csakúgy, mint a középső.
Későre jár, mire ismét csak mi maradunk, de van vacsora, mese is jut még mindenkinek. És imádság, még a legmesszebbekért, a tékozlókért is. A család már alszik, én még nem mehetek, munka, feladat, írás, készülés vár.
Együtt vagyunk, feladatunk van, céljaink, álmaink vannak.
Az élet szép.
Hozzászólások