Június 4. van.
Azt mondják, hogy aligha találni ma olyan családot Magyarországon, amelynek ne lennének határon túli kötelékei. Emlékszem az erdélyi rokonokra, aki kalotaszegi terítőkkel és díszpárna huzatokkal (korondi tányérokkal) évente jöttek hozzánk látogatóba. Szüleim mindig vettek valamit. Sokan választották abban az időben a segítségnyújtásnak ezt a módját. Pénzt nem tudtak adni, mert azt nem fogadták el. Ezért a terítők, tányérok sok lakásban csak gyűltek és gyűltek. A konyhában egy külön falon csak tányérok voltak. Sok kába reggelen azokat nézegettük a reggeli majszolása közben. És azokban a motívumokban elég jól el lehet mélyülni. A hűtőnkön is egy olyan poszter volt, amin kalotaszegi népviseletbe öltözött lány áll virággal a kezében egy bulldózer előtt.
(Aztán évekkel később az önkormányzat életveszélyessé nyilvánította málló vakolatú, de teljesen ép szecessziós bérházat, és mi elköltöztünk tányérostul, terítőstül, díszpárnástul. Az ingatlan panamára fény derült, azt a házat már nem tudta elkótyavetyélni az önkormányzat, hát lett belőle romkocsma. A konyhánkból a romkocsma egyik vécéje. Ebből a szempontból határozottan kijelenthetjük, hogy a körúti romkocsmákban szocializálódtam.)
Talán nyolcadikosok voltunk, amikor a román nagykövetség előtt tartottak tüntetéseket a falurombolások ellen – és mi másnap a magyar órán kaptunk néhány percet, hogy elmondjuk az osztálynak, mit láttunk. Aztán Keserű Kata osztályfőnök kiegészítette, hogy mi is ez az egész, amit odaát zajlik. (A tüntetésről még azelőtt hazaindultunk az osztálytársaimmal, mielőtt a nagykövetségi Dacia belehajtott volna a tömegbe.)
A szüleim nem traktáltak különösképpen a témával, de nem is kellett, abban az időben úton-útfélen lehetett látni a fővárosban erdélyi néniket óriási csomagokkal. Pár évvel ezelőtt Enyingen is felbukkant egy nagyon idős néni, és itt folytattuk – nem a szüleimmel, hanem a tinódis munkatársakkal a segítségnyújtásnak ezt a módját, és vásároltuk a fonott kosarakat és dekorációkat. És vittük autóval a kisváros többi intézményébe.
Amikor a szakkollégiummal először mentünk horvátországi Délvidékre, dermedten figyeltük a kisbuszból az aknamezőkre figyelmeztető táblákat és a kettétört villamos távvezetékeket. És akkor még a gyászoló szentlászlóiakkal és az elnyomást helyben vagy menekültségben túlélő vörösmartiakkal még nem beszéltünk. „Csak” az ottani lelkészek beszámolóit hallgattuk éjszakákon át. Egy olyan közösség traumatikus közelmúltját, amelyik alig pár kilométerre él a határtól.
Néhai Varga László erdélyi református lelkész kérdezte egyszer egy Hold utcában tartott Théma konferencián, hogy a horvátországi szórványmagyarság magyarországi áttelepítéssel megmenthető-e, mert őt már régóta foglalkoztatja a kérdés, hogy az erdélyi szórványmagyarság esetében már csak ez az egy megoldás maradt. Azóta nem tudok ettől a gondolattól szabadulni. Kohlék anno komoly fejpénzt fizettek a romániai diktatúrának az erdélyi szászokért. A szülőföld elvesztette őket, de ők megmaradtak németnek, és ami az asszimiláció legnagyobb motorja: biztonságos, kiszámítható egzisztenciát teremthettek maguknak. Amikor a kórógyiak egy közösségben megérkeztek az egyik Balaton melletti táborba, az ormánsági letelepítésüket a belügyminiszter elvetette. Nem tudom, hányan vállalták volna, de a bukovinai székelyek pár évszázaddal korábban teremtettek erre is precedenst. Azt tudom, hogy Kórógyon ma már nem nagyon hallani a fiataloktól magyar szót.
Ma nem emlékezünk, hanem szembenézünk. Lehetőséget kapunk, hogy számba vegyük a sebesült testrészeinket. Enyingre három éve már nem jön a néni a fonott portékákkal. Vajon mi lehet vele?
