Hegedűs Lóránt is bizonyára nehéz terhet jelent a reformátusoknak. Viszont túlbecsülni sem érdemes a problémát...
A református egyház esete ifj. Hegedűs Lóránttal - mandiner.blog.hu
Az elmúlt napokban valami nagyon fontos, mondhatni eddig soha nem látott dolog történt a magyar reformátusságot is érintő nyilvánosságon belül. A Szabadság-téri Horthy-szobor avatás folyományaként a nyilvánosság „alsóbb”, de véleményem szerint egyáltalán nem elhanyagolható szintjein hirtelen a felszínre került az, ami eddig is megvolt ugyan, de inkább elfojtva vagy elhallgatva. Nagyon jól fogalmaz a fenti írás, nehéz teher ez a reformátusoknak, s nem csak az illetékes egyházi vezetőknek. Nem csoda, ha a reformátussággal is összefüggésben kirobbant heves hozzászólás-áradat az azóta már befejezett spontán lelkipásztori aláírásgyűjtési akcióra sokakból megdöbbenést, megütközést, sőt megbotránkozást váltott ki. Ilyenek lennénk?
Folytathatnánk ezt a vonulatot a megbotránkozás hangján, s ebben igazunk is lenne. Csakhogy én most szeretnék kicsit megértőbb lenni, mert azt gondolom, hogy a mai magyar társadalom belső történéseinek, s benne egyes református vonatkozásoknak a megértéséhez nem az elfojtáson, az elhallgatáson keresztül vezet az út. Sőt, inkább azt gondolom, éppen az eddigi elfojtások, kibeszéletlenségek vezettek ide, hogy szinte döbbenettel csodálkozunk rá a most hirtelen előbukkanó indulatokra. Egy társadalomnak, s a benne elválaszthatatlanul jelen lévő kulturális egyházias hagyománynak is lehet tudatalattija. Egy társadalomra is érvényes lehet Jézus halhatatlan mondata: „Nem tudjátok, milyen lélek van bennetek.”
Pedig látszólag egy ártatlan történeti kérdésről van szó. Arról, hogy mit is gondoljunk Horthy Miklósról, illetve a nevével jelzett korszakról. De nem azért fontos ez, mert történeti jártasságunkat szeretnénk bővíteni, vagy mert itt szinte egy egész ország népéből hirtelen visszatarthatatlan történészi ambíciók törtek volna fel, hanem azért, mert az az alapvető kérdés, hogy miként is tekintsünk saját történetünkre. Vajon a Horthy-rendszer valamiképp része lehet-e a saját történetünknek, vagy pedig azt kell mondanunk, hogy mint egy daganatos testrészt, sebészi beavatkozással egyszer s mindenkorra el kell távolítani saját magunkból. Így válhat a Horthy-korszakról szóló beszéd a saját mai közösségi identitásunkról szóló metabeszéddé. Ezért vált ki indulatokat.
Ezúttal ugyan a napi politika tematizálta a kérdést, de aki egy kicsit is ismeri ezt az országot, pontosan tudja, hogy a Horthy-rendszerhez való viszony mentén húzható meg a mai magyar társadalom mélységes szellemi – lelki - kulturális megosztottságának a törésvonala. Akinek efelől kétségei lennének, olvassa el figyelmesen a nemrég lezajlott emblematikus vitát történészek között, amely úgy kezdődött, hogy Gerő András történész antiszemitizmussal vádolta meg Romsics Ignác akadémikusnak a két háború közötti korszakról írt elemzését. Mondhatná erre persze az Olvasó, hogy nem létezik, hogy a történészek ne tudnának egyezségre jutni a Horthy-korszakot illetően. De létezik. Egész egyszerűen azért, mert a 20. század ma még a saját személyes emlékezetünk része. S ne legyenek illúzióink: a közeljövőben nem lesz megegyezés az „objektív” történelemben. S nem azért, mintha itt tudatlan, alkatilag összeférhetetlen és szándékosan gyűlölködő emberek vitatkoznának, hanem azért, mert ma még a személyes történetben hordozott élmény olyannyira erős, hogy szinte lehetetlen a higgadt ítéletmondás.
Viszont éppen ezért, mindenkinek, aki a Horthy-tematikát szimbolikusan beemeli a mai társadalmi térbe, óriási felelőssége van, s a gesztust alig-alig lehet megúszni nagyobb érzelmi hullámverések nélkül. Pro és kontra. A Szabadság-téri szoboravatás felelősségét abban látom, hogy lehetett tudni előre, ez az erőteljes történeti és egyházi szimbolizmussal megterhelt esemény milyen heves érzelmi hatást fog kifejteni, nem csak a mai magyar társadalomban, hanem a reformátusságon belül is. Mert a huszadik század még a saját személyes történetünk része: érzelmet vált ki. Félelmet és gyászt, gyűlöletet és részvétet, azonosulást és elhatárolódást. S ez vált itt sajnálatos módon egy látszólag református egyházias arculat mögé bújtatott felelőtlen és provokatív politikai aktus részévé, tovább fokozva a történelemből fakadó magyar érzelmi világ egyébként is terhelt állapotát. Nyilván, mint pártpolitikai aktusnak, ez is volt a célja. Ha címlapra akarsz kerülni, avass Horthy-szobrot. Kiszámítható koreográfia mentén megkomponált érzelmi háború. Teljesen függetlenül attól, hogy a Horthy-korszak megítélésében egyébként kinek van igaza, maga a tematika tökéletesen alkalmas bármikor és bárhol ilyen háború kirobbantására. Olyan ez, mint amikor egy végleg elromlott házasságban egy rosszul visszarakott fogkefe nyomán kirobbant vita egész élettörténeteket hív elő.
Én például a Kádár-korszakról mondhatnék akár jót is, de mégis, gyerekkorom élményei miatt nekem Sztálin, Rákosi vagy Kádár egykutya. Papgyerekként csak az maradt meg bennem, hogy én ebben az országban idegen vagyok, ki vagyok rekesztve, nekem félnem kell. S ez a félelem, ha a Kádár-korszakra gondolok, azóta is megvan bennem, s nekem hiába mondják, hogy Kádár nem Rákosi, s pláne nem Sztálin. Ha meglátok egy vörös csillagot, vagy meghallom az Internacionálét, ma is összerezzenek. De meg kell mondjam, engem ugyanilyen félelemmel és szorongással tölt el ez a Szabadság téren is megjelenő tömény háborús szimbolizmus is, noha nem tartozom azok közé, akik szerint a két háború közötti korszak árnyalt megítélése már egyenesen restaurációt vagy rehabilitációt jelentene. Ugyanígy, aki átélte a Holokausztot, vagy a szüleit, rokonát gázkamrában pusztították el, vagy belelőtték a Dunába, az soha nem fogja tudni elfogadni, hogy Horthy nem Szálasi, s főleg nem Hitler. Ő Horthyban már Hitlert látja, mint ahogyan én Kádárban Sztálint. S nincs kompromisszum, mert minden olyan mai szimbolikus aktus, amely a félelemben átélt múltra emlékeztet, magát a múltat hozza vissza, s további imaginárius félelmeket szül.
Nincs a korszakon belüli szakaszolás, nincs árnyaltság, nincs egyrészt-másrészt. Nincs alku. Félelem van. S ha ez a félelem ma indulatokban, hisztériában, gyűlöletben, agresszivitásban csapódik le a magyar társadalom legkülönbözőbb szintjein, akkor ez azért van, mert a mi társadalmunk a félelmek, belső szorongások, sérelmek elfojtásának a társadalma. Nem azért, mert ilyenek lennénk, hanem mert nem is volt rá történelmi esélyünk kibeszélni a fájdalmainkat. Fájdalomidentitások vannak itt, de ami még fájdalmasabb, hogy egymás fájdalmát nem nagyon értjük, egymás fájdalmát nem nagyon akarjuk meghallani. Sőt, a saját történelmi fájdalmunkat kizárólagossá tesszük, s ezért aztán nincs részvét, nincs átjárás. Ezért van az, hogy még egy ilyen ártatlannak tűnő szoboravatás is ilyen hihetetlen feszültség-góccá tud válni. Egy elfojtott társadalom a miénk, s mint ahogyan lenni szokott, néha robban az, ami el van fojtva.
Meg kell mondjam mégis, engem ez a mai ricsajos magyar közélet nem aggaszt annyira. Én inkább félnék a némaságtól. Ez már szerintem a gyógyulás kezdete, még ha sokszor csak verbális háborúnak tűnik is az egész. Napjainkat inkább úgy látom, mint a történelmi fájdalmaink kibeszélésének és tudatosításának az időszakát, még akkor is, ha a mai határtalan nyilvánosság egy része egészen zűrzavarosnak, kaotikusnak, artikulálatlannak, sőt kifejezetten ijesztőnek, visszataszítónak tűnik is olykor. Ezért nem esem kétségbe attól sem, hogy a Horthy-szobor kapcsán most újólag kirobbant vita beszüremkedett az egyházunkat is érintő nyilvánosság egy részébe is. Ez csak azt jelzi, hogy az egyén lelki problémáin túl vannak itt társadalmi eredetű problémák is, amelyeket nem árt tudatosítani.
Bizonyára naiv vagyok, de én abban reménykedem, hogy előbb-utóbb ezt a történelmi eredetű érzelmi zűrzavart megtanuljuk kezelni. Csakhogy idő kell ahhoz, hogy kiheverjük a huszadik századot. Ezért ezt a most megjelent, sokszor szélsőségbe csapó vitát - egyetértve a Mandineren megjelent írással - nem dramatizálnám túl. Inkább azt kérdezném, hogy látva a mi társadalmunk mélységes sebzettségét, miként válhatnánk a gyógyítás eszközeivé. Nos, egyházként, Horthy-szobor avatással bizonnyal nem.
Hozzászólások