Egy országban élünk, nem baj, ha egymásnak ismerősei és együttműködő partnerei vagyunk.
Pártosodás az értékrendekben. Interjú a református zsinat új lelkészi elnökével - mno.hu
Több olyan téma is előkerül Bogárdi Szabó István püspök úr Magyar Nemzetnek adott interjújában, melyek önmagukban is megérnének egy-egy hosszabb lélegzetvételt. Ilyen az ügynökkérdés az egyházban, az egyház legégetőbb teendői, a politikusok megítélése a magyar társadalmon belül, hogy csak néhányat említsek. Én most mégis hadd ragadjak ki egyet, az állam és az egyház kapcsolatát, azon belül is leginkább egy konkrét mondatot.
Már az újságíró által megfogalmazott kérdés is érdekes: "mi a véleménye az állami szféra és a vallásosság közeledéséről?" Mert hát ugye, az állami szféra és a vallásosság közeledik, hiszen az országot egy keresztyén-konzervatív pártszövetség vezeti, a kormányban református lelkészekkel, templomba járó állami vezetőkkel. Szóval ez itt a nagy közeledés, ha eddig nem tudta volna a magyar polgár. Úgy közeledik a vallásosság, azaz a keresztyénség és az állami szféra itt Magyarországon, mint ahogyan a Titanic közelít a jéghegyhez, vagy a meteorit a Földhöz egy gyenge amerikai sci-fiben. Máshol ilyen a világon nincs, még véletlenül sem, ha máshol egy állami szférában dolgozóról kiderül, hogy valamely oknál fogva köze lehet a vallásossághoz, azon belül is a keresztyénséghez, azt nyomban kalodába zárják, majd egy távoli szigetre száműzik. Arról nem is beszélve, mekkora veszélyeket rejt magában ez a nagy közeledés. Szóval ne közeledjen itt senki, mert akkor abból önpuszító, országrontó katasztrófa következik.
Nyilván az is közeledés sokak számára, hogy a Fidesz-KDNP máshogy tekint a keresztyénségre, a történelmi felekezetekre, mint mások. Nos, ez alapvetően igaz, ám az egyház kommunikációját figyelve, abban élve bizony elég gyakran éri kritika a kormány velünk kapcsolatos hozzáállását, intézkedéseit. Hol arról hallunk, hogy nincs kivel tárgyalni, hol arról, hogy meg sem hallgatják, ki sem kérik az egyház képviselőinek véleményét az őket érintő kérdésekben. Azt pedig végképp nem mondhatjuk, hogy 2010 óta a keresztyén egyházak „agyon lettek volna támogatva” az keresztyén-konzervatív pártszövetség által.
Szóval nem tudom, miért beszélnek egyesek az állami szféra és a vallásosság közeledéséről, mert én látványos közeledést, amitől egyesek annyira tartanak, nem igazán tapasztalok. Ha pedig valaki azt érti közeledésen, hogy az egyház mégiscsak meghallgattatik, adott kormányzati intézkedések egybecsengenek az egyház szándékával, annak erkölcsi tanításával, világlátásával, annak figyelmébe ajánlom a zsinat lelkészi elnökének idézett mondatait: „egy szerelvényen közlekedünk, egy országban élünk.”
Pontosan ez a helyzet. Higgye el mindenki, az egyház nem szeretne helyet cserélni az állammal. Százhúsz éve elválasztva élünk, külön kupékban utazunk, mi pedig nem akarunk átszállni az első osztályra, nem akarunk sem irányítani, sem sugalmazni, sem beleszólni. Ám annak örülünk, ha az egyetemes keresztyén értékek, a Szentírás erkölcsi útmutatásai megjelennek, ha ezek beépülnek a kormányzati döntéshozatalba, filozófiába. Egyszerűen annyit szeretnénk, ha partnerként tekintene ránk a mindenkori kormány, ha meghallgatná, kikérné az egyházak véleményét adott kérdésekben. Mégiscsak van közünk Magyarország múltjához, talán nem probléma, ha Magyarország jelenének és jövőjének alakításában is szívesen részt veszünk.
Annál is inkább, mert a magyar társadalom iszonyatos lelki sebektől szenved, hosszú évtizedek óta. Bizony, az egyházra, az egyház által közvetített értékekre óriási szükség lenne a társadalom valamennyi szegmensében, én legalábbis sokkal jobban támaszkodnék azokra, akik ezek begyógyítására vállalkoznak, sőt, mindezt hivatásuknak, küldetésüknek tekintik. Személy szerint ezért nem értem az egyházzal szemben olykor felszínre törő ellenséges hangokat, az egyházzal riogatókat, az egyházban ellenséget felfedezőket. Valóban, egy országban élünk, egy hajóban evezünk, nekünk pedig elég konkrét megoldásunk van a már említett sebek orvosolására.
Szerintem erre a gyógymódra szüksége lenne a kiégett pedagógusoknak, az agyonterhelt, meglehetősen kusza világban felnövő diákoknak; szüksége lenne rá az egészségügyben dolgozóknak, a betegeknek, a peremre került embereknek, hogy csak néhány fontos területet említsek. Az egyháznak pedig még inkább fel kellene fedeznie az új helyzet okozta kihívásokat, még inkább ezek felé kellene fordulnia. Ezzel együtt pedig nem szabadna elfeledkeznie az Ige mindig aktuális, élő üzenetéről sem: a világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.
Hozzászólások