Nyár volt... röpke lepke szállt virágra, s zengett száz bogár. Nyár volt, meleg, mindenki megpróbált élni, boldognak lenni, nem sokat tépelődni azon, hogy egy ideológia hülyét csinál mindenkiből. Nyár volt, és jó hamisan, fájdalmasan hajítottuk ide-oda Purcellt. Szíved ne fájjon, múlik a tél és e bánatos hantokon új világ kél...
Nem emlékszem esős nyári napokra a gyerekkoromból, de ez nem a nosztalgiának köszönhető, hanem annak a furcsa évtizednek, amikor tényleg alig esett valamit nyár közepén. Mire így a sárgabarackérés megkezdődött, az utca túloldalán már kiszáradtak a kutak, és tőlünk is vittek vizet. Végül nálunk is már alig-alig volt a kút alján. Az is jó nitrátos. Egy évet átmeneti állapotban éltünk, és demizsonokban osztották a vizet, mert rájöttek, hogy irtó mérgező, míg aztán sikerült minden házba bevezetni valahonnan a bauxitbányák felől a karsztvizet.
Az iskolai tanévzárók... Az iskola alatti betonpályán tartották, kegyetlenül tűzött rá a nap, visszatükrözte a forróságot az idegen anyag a lábunk alól. Percenként dőltek ki a gyerekek. (Pedig tudjuk: akkor még nem volt i-phonunk, mi akkor még nem táposok voltunk. És akkoriban mi még sokkal jobban bírtuk az állást. - Hát hogyne...) Nem volt olyan évzáró, ahol nem hangzott volna el Váci Mihálytól a Még nem elég... Ha az ilyen társadalmi eseményeket tekintjük a kommunizmus (avagy működő szocializmus) kultikus eseményeinek – márpedig úgy éltették az egység tudatát, mint bármilyen más közösségi rituálé -, akkor Váci Mihály verse bizonnyal szent liturgikus szövegnek számíthatott. A racionalitás és realizmus kultuszának kommunista emberideálja számára ez volt a versbe szedett erkölcsi iránymutatás. És miközben szállt a szélben a szó: Nem elég... Nem elég..., Nem elég... , addig lent, a két kilométerre arrébb levő vasútállomáson megszólalt egy mozdonykürt, és szépen, kivehetően eljátszotta a Süss fel napot... Mire kitört a nevetés a betonpályán.
Egyetlen egyszer voltunk bent, az aulában, de jól emlékszem, hogy odakint akkor is sütött a nap. Az Ady Endre Úttörőcsapat felirat alatt énekelt a kis kamarakórusunk. Az úttörőélet azokban az években már igazából haldoklott, de valószínűleg ez kizárólag az alacsony kis mérges tornatanárt, a helyi főúttörőt érintette kellemetlenül. Szóval, álltunk a papírbetűkből gyártott felirat alatt, és Purcell gyönyörű őszi kánonját énekeltük. Hullik a fáról sárga levél... A kusza forró napon valahogy nem sikerült eltalálnunk a belépést, vagy a hangot. Már nem tudom, mi volt a gond, de annyi biztos, hogy fájóan elcsúsztak egymástól a szólamok. A többi éneket úgy-ahogy leénekeltük. Szó se róla, ezt is végiggyötörtük, csak éppen nagyon szenvedtünk közben. Utána a fiatal takarítónő odajött: „Nagyon érdekes volt ez a modern darab. Egy kicsit szokatlan, de nagyon érdekes...”
Igazgatónk saját bevallása szerint „kommunista volt a szívében”, legalábbis ezt terjesztette, miközben azt is tudatta, hogy ő ugyan nem lépett be a pártba. Lehet, hogy valójában egy polgári gondolkodású ember volt, de már gyerekként is inkább úgy éreztem, inkább csak fél, s ezért bebiztosítja magát minden lehetséges oldalnak a titokzatos és értelmezhetetlen sejtetéseivel. Orosztanárnőm Leninről beszélt meg a csodálatos Leningrádról, Kádár Jánosról, akinek mind a tíz körmét leszedték, úgy kínozták (ma már tudjuk, ez is csak egy városi legenda,a mit maga Kádár terjesztett magáról) - illetve Teréz anyáról. „Ha nem szültem volna négy gyereket”, közölte velünk, „elmentem volna apácának. De kötelességünk, hogy gyerekeket szüljünk a nemzet számára.” Azt hiszem, ő sem volt más egyéb, mint áldozata egy rendszernek, ami rákényszerítette őrült önellentmondásokra, miközben ő sem gondolt semmit komolyan. A rendszerváltás után aztán egy nagy katolikus iskola igazgatónője lett.
Nyár volt... röpke lepke szállt virágra, s zengett száz bogár. Nyár volt, meleg, mindenki megpróbált élni, boldognak lenni, nem sokat tépelődni azon, hogy egy ideológia hülyét csinál mindenkiből. Nyár volt, és jó hamisan, fájdalmasan hajítottuk ide-oda Purcellt. Szíved ne fájjon, múlik a tél és e bánatos hantokon új világ kél...