„Elnézést kérek minden tisztességes diáktól, aki mindenféle másolás, súgás vagy más trükközés nélkül képes volt elvégezni az egyetemet. Őszintén csodálom önöket.” – Igor Matovič szlovák miniszterelnök
Amikor a szlovák kormányfő utoljára a magyar hírekben szerepelt, olyan pozitív színben tűnt fel, ami ritkán fordul elő hazánkban szomszédos állam kormányfőivel. A trianoni békediktátum százéves évfordulója alkalmából száz felvidéki magyar közéleti szereplőt hívott a pozsonyi várba, elnézést kért és együttműködést ajánlott. S jóllehet, a máig érvényben lévő benesi dekrétumokról kitérő választ adott, az embernek az az érzése támadt, hogy még annál is jóval tovább ment, amit egy szlovák, szerb, pláne román vagy ukrán kollégájától elvárt volna az, akinek családjában komoly traumákat okoztak az elcsatolást követő atrocitások.
Végre volt egy olyan szomszéd kormányfő, aki komolyan vette, hogy a visegrádi országoknak, és kitágítva a kört: nekünk, az itt élő népeknek együtt lehet igazán jövőnk. Frappánsan csengett a politikusi szlogen is: „A múltat nem mi írtuk, de a jövő a mi kezünkben van.” Magyar részről, az év elején szintén hangzott el hasonló, de akkor is komoly gesztus volt részéről, amit tett. És a kiragadott mondatok ellenére a közös, magyar-szlovák miniszterelnöki találkozó is rendben volt. Nagyon rendben. Annyira, amennyire egy új és izgalmas sorozatról hallva, az ember alig várja, hogy elkezdődjön végre.
A meciari-ficói korszakok gátlástalan nacionalizmusát mintha egy határozott ablaknyitással végleg kiszellőztette volna a szlovák hatalomból. Megteremtette a feltételét annak, hogy azt gondoljuk, mostantól más lesz. Sokkal jobb, mint korábban. Mert olyan nyelvezetet használt, úgy beszélt, ahogy szlovák (román, ukrán, szerb, stb.) miniszterelnöktől korábban nem hallottak az ott élő magyarok.
A kockázatot azért okosan vállalta. Máig nem értem például, hogy miért örült a magyarországi sajtó a kettős állampolgárság könnyítésére vonatkozó bejelentésének, amikor az egyáltalán nem érintette azokat a szlovákiai magyarokat, akik maguk, vagy szüleik után visszakapták a magyart. Ügyes kis politikai trükknek tűnt, de amilyen felületesen számol be sokszor a hazai sajtó a határontúli magyarokat érintő ügyekről, végül is bejött. Ugyanígy nem volt hajlandó kommentálni azokat a Beneš-dekrétumokat, amik kimondják a cseh és szlovák államokban élő német és magyar nemzetiségű polgárok kollektív bűnösségét, és ami igazán húzós: mai napi precedenst teremtenek például egy kárpótlási ügy esetében. Magyarul: nemcsak a bevezetésükkor jelentettek egyet az állampolgárság, állami munkaviszony, egyetemi hallgató jogviszony, nyugdíj, bankbetét, földbirtok egy szempillantás alatt történő elvesztésével, hanem 2007-ben még meg is erősítették Szlovákiában. És tényleg: nem egy kárpótlási ügyben játszik mai napig szerepet. Itt, az Európai Unióban.
Szóval lett volna még min dolgozni, de a kezdet olyan ígéretes volt, mint az elmúlt 100 évben még soha. Abban az országban hangzottak el Igor Matovič miniszterelnök szavai, amelyik úgy indította az ott élő magyarokkal való viszonyát, hogy aki boldogulni akar, tagadja meg kulturális identitását. Bevezették a reszlovakizáció szószörnyet, ami egy akkora oximoron, mint ide Bratyiszlava. Aki sohasem volt szlovák nemzetiségű, hogyan lehet visszaszlovákosítani? És ez nem csak a történelemkönyvek lapjaira tartozik.
Galán Angéla 2011-es vizsgafilmje, a Szlovákmagyarok szívszorító pontossággal mutatja be, hogyan írhatja át a hagyományos, pardon: természetes kulturális ragaszkodást egy ellenséges politikai közeg: nem akarom, hogy a gyermekem is megszenvedje azt, amit én, ezért már nem tanítom meg magyarul. Ez Szlovákia, itt szlovákul, itt a szlovákok boldogulnak. A vizsgafilm készítője (vezetőtanára: Fekete Ibolya – az ő családtörténetéhez lásd: Anyám és más futóbolondok a családból) saját családján belül hoz példákat arra, milyen reakciók jelennek meg ilyenkor az emberben. A végső kérdés mintha ez lenne: kultúra és/vagy boldogulás. A szomszéd népek istenei, vagy atyáim Istene? Évezredek óta ugyanazok az őskérdések ismétlődnek újra meg újra.
„Bocs, alanyi exkurzus”: Vörösmartról (horvátul: Zmajevac), a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház egyik kis drávaszögi gyülekezetéből mentem fel egyszer a pesti németajkú gyülekeztbe egy határontúli témában szervezett beszélgetésre (köszönöm Erdős Jánosnak, hogy beprotezsált), ahol Varga László erdélyi lelkész megkérdezte, mi a véleményem arról, nem lenne-e jobb az NSZK-hoz hasonlóan nekünk is annyi határon túli magyart letelepíteni Magyarországon, amennyit csak lehet, ahogy ők tették a szászokkal. Mert hosszú távon feltartóztathatatlan lesz a teljes asszimiláció…
Az 1920-ban még egymilliós csehszlovákiai magyarság olyan rohamosan fogy, mint az európai keresztyénség. Egy megannyi drasztikus és látens erő által diktálta fogyásban levő közösséget szólította meg úgy hivatalban levő miniszterelnök, ahogy eddig még nem.
Erre páff. Itt a botrány: összeollózta a szakdolgozatát. Jóllehet, elébe ment a még kínosabb jeleneteknek, és nem fogadkozott, hogy most majd nekiáll saját kútfőből újra megírni a szakdolgozatát, sőt, letolvajozta saját magát, de akkor is, na. Egy szakdolgozatot nem lehetett saját kútfőből megírni? Mintha Közép-Európában nem (sem?) lehetne tisztességes célokért, az ember kulturális/vallási közösségi jólétéért makulátlan eszközökkel tenni. Oké, ilyen a politika, de akkor is.