Kedves Cipi bácsi! Ma lennél 107 éves. (…) Egy kortalan kamaszt látok benned, aki mindig hagyta, hogy ez a soha fel-nem-nővő belső gyerek irányítsa és kommentálja az életét. (…) Katonaként érettségiztél, de nem lettél hivatásos katona, matek-fizika szakra mentél, de nem lettél tanár. Amikor pedig már beköszöntött volna a jól menő íróság, inkább elmentél bridzsbajnoknak. (…) Az Iskola a határon azért egy csoda, mert a katonaiskolai mindennapi terrorral szemben ott mutatkozik a létezés minden fokán elérhető csoda lehetősége.(...) De ne is az Iskoláról beszéljünk, hanem Budáról.(...) Az ember egész életében küzd az idővel. Ha nincs idő, nincs halál. A Buda mégis megugrotta ezt a transzformációt. A mű a haláloddal fizikailag lezárult, több betű nem kerül bele. Mégis, folyamatosan alakul bennünk, olvasókban.

Születésnapi üdvözlet Ottlik Gézának - kepmas.hu

Igen, bennem is... Mindig meglepődöm ugyan, hogy Ottliknak, a magyar intellektuális próza szerintem legnagyobbjának ezt az élete művét – vagy 30 éven keresztül, haláláig írta folyamatosan – mennyire kevesen ismerik, de tudom, hogy aki egyszer elolvassa, örökre szívébe zárja! Jellemző módon egy Budán élő, matematikus, igazi „entellekteüell” barátomtól kaptam a könyvet, már az egyetemi évek után, de sokszor előkerült azóta is. Egy-egy ismerkedős, intelligencia-mutogatós este   vagy lelkizős baráti beszélgetés folyamán, s persze, magányos óráimban...  Most Ivádi Nóra írása után újra lefújtam róla a port, s meglepetésemre öt papírfecni-könyvjelzőt találtam benne...

 

 

Az első megjelölt hely a nőkről szól... Első hallásra inkább egy szocreál gondolat, mintsem egy ottlikos, finom, cizellált filozófiai axióma, de attól még lehet igaz... „ Nehéz nők nélkül – mondta Medve. - Fogják az ember homlokát, ha hány. Megfigyelted, Bébé? Megfigyeltem. Nehéz. Nem is nagyon lehet...”

A következő meg Medvéről, Petőfiről és a magyarokról... „Petőfi Medvének mindene volt. Talán ezért, kitartott a lehülyézése mellett. Először is, mindenkinek drágább rongy élete, mint a haza becsülete – vagy mint bármi más ilyen elvont akármije. Azonkívűl ő, Medve Gábor, ő is sehonnai bitang ember – ki nem az? A nagy semmiből jövünk és a még nagyobb sehonnába távozunk. Hogy választhatunk, rabok legyünk-e vagy szabadok – ez lélektanilag, reálpolitikailag és filozófiailag éppolyan hülye feltevés, mint a többi. Márta védte Petőfit, az egész vádtömeg-vonalon, és az utolsó vádpontra azzal vágott vissza, hogy ez – meg a többi is – nem politikai vagy filozófiai, hanem költői feltevés. Medve váratlanul meghátrált. Nevetett. Felvidult. Jó. Mi magyarok – azt mondja – megalkuvó, gyáva csürhe vagyunk. Amilyen, gondolom, a többi nép is. Nekem felebarátaim, és helyes, ha vigyáznak a rongy életükre. Egyebünk sincs. Nem kell kockáztatni, fejjel menni a falnak, a biztos leveretésnek. Túl kell élni -ez a dolgunk...”

A harmadik fecni... nem is tudom... talán a dolgokról, a valóságról, a matematikáról... „A dolgok másodszorra kezdődnek. Azzal, hogy megismétlődnek – hogy újra látod, megint hallod ugyanazt. Az előszörrel nincsenek meg igazán. Ezt korán tapasztalja az ember. Ami nincs másodszor, nehezen fogadható el – nótának, himnusznak, versnek, pogácsának – még nyaklevesnek sem. Mikor tanulod az egyszeregyben, hogy hatszor hét az negyvenkettő, az még nem negyvenkettő: a hatszor hétnek még egyszer-kétszer negyvenkettővé kell lennie, hogy valóság legyen, olyan, amibe hiszel. Vagy meghal anyád, akivel harmincöt évig éltél együtt: akkor világos lesz, hogy ezt még egyszer le kell majd élnetek: ez harmincöt év valóság volt, hiszel benne – mint a negyvenkettőben – , kell hogy legyen egy másodszorja...”

Jöjjön a következő, a barátságról...   „Otthagyja a bált. Halálra sértve semmitől. Harmadévesek voltunk. Medve sprinter-primadonna, az iskola sztárja. Senki nem bántotta. Hilberttel már szinte összetartoznak. Telbisszel közben nyilvánvaló lesz, hogy kár a szeretetet összetéveszteni a homoszexualitással. Ez a szépséges Ágotája pedig búcsúzni jött tőle, szelíden, jó barátsággal. Nincs semmi baja. Ronda dög vagy – mondom. – Feljössz ide az egyes hálóba sírni. Tudom – mondja. – Bagatell, öregem.”

Végül az utolsó, a látható és a láthatatlan világról... „Te nagy (spanyol) festő leszel, Bébé – sosem adtad fel. Ezt Medve is mindig jóváhagyta. Befogadtak maguk közé még 39-ben az Új Nyolcak és sosem adtak fel: ez halálig kötelez. Miből állt ez a nagyság (ez a nem-akármilyenség – ez a többre kötelező spanyolság)? Teneked abból állt, hogy csak akkor festheted a látható világot, mikor megvan benne az a láthatatlan „több”, amit meg akarsz őrizni: olyasmi, mint boldogság (vágy, romantika, stílus, nosztalgia, nem alaptalan várakozás), vagyis amit épségben-egészségben akarsz magaddal vinni a túlvilágra. Avagy: ahová majd szeretnél még visszajönni néha...”