A Dunai Szigetek blog írásának mindig a legjobb pillanatai azok, amikor egy témán dolgozva, a legváratlanabb helyen, villanásszerűen bukkan elő egy régen eltűnt sziget. A villanásszerűt itt szó szerint kell érteni, ugyanis legutóbb éppen Győr-Révfalunál, a Rábca "középső" torkolatával szemben, egy 1959-es légifotón talált sziget egyetlen ismert térképen, vagy városrendezési terven sem szerepel.
„Nevet keresnek egy eltűnt szigetnek.” – hirdette a kattintásra hívó link, ami a Dunai Szigetek blog fenti bejegyzésére vezet. Ez olyan elégikusan hangzott, hogy muszáj volt kattintani. De a szomorkás hangulat mellett a másik érzés, amit a cím sugall, az izgalommal vegyes reménytelenségé.
Dolgozni valamin, aminek semmi értelme nincs: eltűnt szigetnek nevet adni. Meg nem írt dalt dúdolni? El nem készült könyvnek címet adni? Meg nem talált társba beleszeretni? Az Alföldön vitorláskikötőt építeni? Értelmetlen célokért értelmes eszközökkel küzdeni? Vehemensen vitatkozni értelmetlen témákról?
Szép és romantikus vállalkozások. De. Honnan tudható, hogy a kész dallam nélkül elkezdett dúdolás végére nem születik-e egy új dal? Hogy a cím megtalálása után nem sejlik-e fel egy új könyv témája? Mire elképzeljük, milyen is lenne Ő, nem találunk-e rá? Vagy éppen a vitorláskikötő tervezése során nem villan-e be, hogy milyen értelmes intézményre lenne valóban szükség, és nem azt sikerül-e megvalósítani a vállalkozás végén?
A bejegyzés végére kiderül, hogy a szigetet valamikor valamilyen rendezési terv alapján valakik elkotorták, és nem valószínű, hogy újra előbukkan. Nem tudjuk, hogy a névre vonatkozó szavazásnak mi lett az eredménye.
De még így sem, hogy a vállalkozás kivitelezése közben nem kanyarodott az eredeti energia „értelmes” irányba, nem tűnik annyira értelmetlennek sem a sziget története utáni nyomozás sem a névadó szavazás.
De miért nem?