A huszonkét éves olimpikon úszót, Kenderesi Tamást vasárnap vették őrizetbe Dél-Koreában, miután egy nő feljelentette szexuális zaklatásért. A sportolót egy éjszakai szórakozóhelyről vitték el a rendőrök, akiket az egyik ott dolgozó nő hívott ki.
Milliós bírságra számíthat a zaklatással vádolt Kenderesi Tamás - nlc.hu
Melyet természetesen - bár felvétel készült róla –, mi nem láttunk. Nehéz így eldönteni, mi is történt pontosan. A hazai sajtót – és valószínűleg nem csak azt – azonban bejárta a hír, hogy egy magyar úszó, aki részt vett a Dél-Koreában rendezett világbajnokságon, egy ottani szórakozóhelyen rácsapott egy korai lány fenekére. A magyar sportolók csodálatos szerepléséről, sikereiről, új világcsúcsáról szóló beszámolók után hidegzuhanyként ért bennünket mindez. Mintha árnyék vetült volna oda, ahol egyébként már hozzá szoktunk a ragyogó napsütéshez.
Értetlenkedve nézünk össze: hogy történhetett meg mindez? Egy olyan sportoló, aki egyébként uralni tudja teste minden porcikáját, hirtelen elveszíti önuralmát? Tesz valami ösztönös, hirtelen mozdulatot? Vagy talán az az oka tettének, hogy felszabadult minden stressz, idegesség alól? Vagy egyszerűen megpróbálja minden kötöttség nélkül jól érezni magát?
Nagyon sok, ez előzőekhez hasonló és attól gyökeresen eltérő magyarázatot olvashatunk. Beszélnek többen csak Kenderesi Tamás tettéről, elítélik vagy felmentik őt. Próbálnak mentséget keresni és találni számára. Megértőek lenni vele szemben. Írnak többen a koreai lányról is – jól lehet, semmiféle információval nem rendelkezünk az ő viselkedéséről, életéről, így nem is állíthatunk róla semmit.
A hozzászólások, vélemények között olvashatjuk egy másik magyar úszóét is. Ő úgy fogalmaz, hogy amit Kenderesi Tamás tett, az „a világ többi részén is nagy tiszteletlenség, de itt súlyos vétségnek számít”.
Tiszteletlenség és súlyos vétség. Én is érzem a különbséget a kettő között. Az egyik mintha csak udvariatlan, illetlen viselkedés lenne, ami elintézhető egy „ez nem volt túl szép, ejnye-bejnye” megjegyzéssel, míg a másik következményekkel jár, melyeket nem lehet kikerülni, szembesülni kell vele, elviselni, hordozni.
A világ többi része nyilván Magyarországot is jelenti. Nálunk ezek szerint még abba a kategóriába sorolható a magyar úszó kézmozdulata, ami egy fejcsóválással elintézhető? Sok magyar nő válaszolna erre a kérdésre úgy, hogy igen. Sajnos. Többen éltek át ilyesmit már – talán szórakozóhelyen, talán munkahelyen, talán még gyermek- vagy fiatal korukban egy idősebb rokon, családi barát közelében. Beszélnének arról is, milyen megalázó ilyen helyzetbe kerülni és együtt jár vele a tehetetlenség érzése is. A legborzasztóbb pedig az, hogy sokan azt gondolják: ez még belefér. Ilyesmit meg lehet tenni. Miért is ne használnám ki a lehetőséget, miért is ne éreztetném a hatalmamat, erőmet?
A történet kapcsán azon a kérdésen gondolkodtam el leginkább, vajon mi alapján teszünk különbséget és értékelünk egy-egy cselekedetet? Mi alapján mondjuk azt, hogy súlyos vétség vagy csak tiszteletlenség? Mi befolyásol bennünket? Sokszor a közhangulat illetve az, amit az általánosan elfogadottnak gondolunk. Ami felett mindenki szemet huny, nem vesz igazán komolyan, az nem lehet olyan súlyos vétség, igaz? Amit mások megtesznek – következmény nélkül, az nekem sem jelenthet problémát. Miért kellene szigorúbbnak lennem a többieknél? Amikor pedig saját tetteimről és azok megítéléséről van szó, számítok a többiek elnézésére, megértésére, felmentésére. Hiszen ki az, aki szereti a büntetést és aki azt mondja: igen, én tettem, ezt tettem, vállalom a következményeket is. Sőt: mivel helytelen, nem teszem meg többé.
