Nem mindennapi eseményre került sor a Katolikus Egyházban: boldoggá avatták Ukon Takajama Justo 16. századi japán szamurájt. Az Oszakában tartott ünnepi szentmisén több mint 10 000 hívő vett részt. Az ország népességének alig 1%-át kitevő japán keresztény közösséget megmozgatta a különleges esemény: ez csak a második alkalom volt a történelemben, hogy Japán földjén került sor boldoggá avatási szertartásra.
BOLDOG UKON TAKAJAMA JUSTO, A KERESZTÉNY SZAMURÁJ - 777blog.hu
„Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!” – Lk 17,10.
Van kapcsolat keresztyénség és a szamurájok közt? Nem is kevés. De most a japán keresztyének bonyolult és sok szenvedéssel járó története helyett, melynek egy epizódja ez a bizonyos boldoggá avatás, a szamuráj mentalitás és a keresztyén hit közötti kapcsolatra vetnék egy pillantást. Azt hiszem, megéri.
Hadd kezdjem azzal, hogy szeretek kalandozni, bár nekem a koponyacsontom íve alatt bújik meg az a világ, melyben újra és újra útra kelek. Gyerekkorom egy része a szamuráj-korszak véres csatáinak hősei közt telt. Újabban valahogy ösztönösen ráléptem arra az ösvényre, mely ebbe a világba vezet. Nemrég a neten ráakadtam a Hagakure magyar fordítására. (A könyv Jamamot Cunetomonak az 1700-as évek legelején született etikai kódexe), mely mindmáig a szamuráj szellemiség egyik alapműve. Nekiültem, és a Pataktól Miskolcig tartó vonatúton végigolvastam az első két részt. Amikor egy könyv hatással van rám, megül valamiféle bódulat. Meg kell valljam, ez a bódulat most kitartóan kísér.
Maga Cunetomo élete is elgondolkodtató. Középosztálybeli hűbéres, aki urát akarta szolgálni tanácsosként. Számára ez volt a szolgálat ideálja: az urat tapintattal meggyőzni, segíteni, és ha kell, kiigazítani. De nem érhette el a célját: Micusige nagyúr 1700-ban elhunyt. A szamuráj szellemiség ősi szabályai szerint neki szeppukut kellett volna elkövetnie – de ezt sem tehette meg, mert egy 1661-ben kiadott hivatalos rendelet betiltotta az úrért vállalt önkéntes halált. Csak két választása maradt: vagy a hűbérúr fiát szolgálja, vagy szerzetesnek áll, és ura lelki üdvéért imádkozik. Egy összetört álom csalódásával ez utóbbi választotta. De csalódottságának voltak egyéb okai is. Többek között az, hogy önkéntes remeteségét a klán csatlósai közül egyedüliként vállalta. Ebben és sok másban Cunetomo a dicső szamuráj-kor hanyatlását látta. Nem rejtette véka alá amiatti elégedetlenségét, hogy a békésebb időszak beköszöntésével a keménykötésű, harcedzett szamurájokat a meghatározó személyiség és jellem nélküli szolgák váltották fel, akiket már nem harcban szerzett érdemeikért, hanem közigazgatásban, tudományban vagy művészeteknek nyújtott teljesítményeikért jutalmaznak. Cunetomo meséli a Hagakure-ban egy híres orvos panaszát, aki szerint a férfiak pulzusát már nem lehet megkülönböztetni a finomabb és törékenyebb nők pulzusától. A fiatal szolgák közt a város divatja, a nők és a pénz a téma. A szamurájok többsége fizetett alkalmazottá válik; urukért meghalni pedig már nem akar egyikőjük sem, mert gyávák.
Cunetomo ebben a világban, melyben az ősi szamuráj elvek letűnőben vannak, önkéntes, ura iránti halálon túli hűségét kifejező száműzetésével egyedül marad. Az új kor ideálja lassan kiveti őt: eszerint ő nem más, mint idejétmúlt és csökönyös, nosztalgiában élő ábrándozó, aki a Nabesima-klánnak, annak a klánnak, melynek ő hűséget esküdött, a dicső múltját siratja. A képek is egy büszke kor régies illatát árasztják.
Pedig nem.
Csak kézbe kell venni a könyvet, és bele kell olvasni. Erő árad belőle. Fegyelem, melyben minden egyes szó az egyetlen, Cunetomo számára fontos kérdés körül forog: a szolgálat és a hűség körül. Lehet ezt feudálisnak, idejétmúltnak bélyegezni. De én inkább irigységet éreztem. Mert a szövegből árad az egyenesség, a kiegyensúlyozottság, az eltökéltség. Talán kissé éles, és vad, de ezt az elemi erőt a bölcsesség hajlítja formára, mint a szép ívű kardot az ihletett kovácsmester. Cunetomo írásában nincs önsajnálat, panasz, a lélek finom rezdüléseit követő lélekelemzés. Pedig az ő életét látva lehetne.
A mi nagyra hizlalt nyugati egónk ezen a vezérgondolaton megbotránkozik. Különösen egy mondaton, ami szinte beleégett az agyamba, úgy, hogy az első olvasás óta kívülről tudom. „Aki nincs megáldva se valamilyen különleges értelemmel, se tehetséggel, se jó külsővel, és emiatt nem tudja ura számára hasznossá tenni magát, aki feledésre van ítélve a hátországban, annak úgy kell tekintenie önmagára, mintha ő lenne az egyetlen csatlós a klánban. Ügyet se vessen arra, hogy ura figyelmesen vagy gondatlanul bánik vele, se arra, hogy ismeri-e egyáltalán a nevét. Ennek ellenére zsigereiben érezze azt a határtalan elkötelezettséget, amit kegyes ura iránt táplál éjjel-nappal, és zárja a szívébe őt.”
Lehet, csak a fantáziám nagy, de nekem önként adódott az összefüggést Jézus követése és a nagyúr szolgálata közt. És eszembe jutott valaki siráma arról, hogy őt nem tartják különlegesnek. Pedig az Isten szemében ő biztosan az.
Aztán arra gondoltam: biztos?
Fontos az, hogy különleges legyek? Különlegességem, tehetségem, külsőm a sikerességem mércéje? Netalán a feltétele? Ettől vagyok értékes? Ez nem az egoizmus rafinált formája megint? Miért annyira fontos az Uram elismerése? Mert elégtételül szolgál, vagy, mivel jobbnak érezhetem magam tőle, mások becsmérlésébe torkollhat? Miért fontos egyáltalán, hogy ismerje a nevem? Mielőtt önvédelmi reflexből tiltakoznánk, hogy miért egy szamuráj-kódexről, és nem az Igéről beszélünk, majd jönne az érv, hogy Jézus sosem mondott ehhez hasonlókat, érdemes egy pillantást vetni a Lk 17, 7-10-re. Ezzel az igével egymást prímán lehet zsarolni, ha egy keresztyén testvért rá akarunk venni valamire, de egyébként jó mélyre süllyesztjük a tudatalattiba. Mert túlságosan is érthető, direkt, és nagyon is kényelmetlen.
„Ki mondja közületek szolgájának, mikor az szántás vagy legeltetés után hazatér a mezőről: ‘Gyere gyorsan, ülj az asztalhoz?’ Nem azt mondja-e neki inkább: ‘Készíts nekem vacsorát, övezd fel magad és szolgálj ki, amíg eszem és iszom, azután ehetsz és ihatsz majd magad is’? Csak nem köszöni meg a szolgának, hogy megtette mindazt, amit parancsolt? Így ti is, amikor mindent megtesztek, amit parancsoltak nektek, mondjátok: ’Haszontalan szolgák vagyunk, csak azt tettük, ami a kötelességünk volt!’”
Ez a megbotránkoztató példázat fittyet hány a nyugat ideáljaira, társadalmi és esélyegyenlőségre, ego-ra, érdek- és önérvényesítési vágyra. Ha pedig elolvassuk hozzá az előtte lévő verseket, akkor meg a konzum-hit kényelmességét zúzza darabokra. Mert ott a tanítványok azt kérik Jézustól, növelje a hitüket. És Jézus, miután elmondja, mire képes a mustármagnyi hit, ezzel a példázattal válaszol. Ami, még egyszer, nagyon is világos beszéd. Nem a Hillsong-koncertek, a látványos konferenciák vagy az átrágott, polcnyi keresztyén kegyességi irodalom fogják a hitet növelni. Még a szakkommentárok sem. Hanem egyetlen dolog: a kitartó hűség: az, ha gyakorlom magam a szolgálatban, míg életformámmá nem lesz.
A szellemi kaland még tart. És megrázó gyümölcsei vannak. Előttem legalábbis egy lépéssel kijjebb tárult a követés misztériumának kapuja. Amit találtam, mégsem valamiféle finomságával, kidolgozottságával megnyerő és ámulatba ejtő csoda volt. Nem tetszik, amit leltem, mégis lenyűgöz. Egyszerűségével, szinte konok kérlelhetetlenségével, és egyenességével. Mert megértettem, mi számít. De ezt hadd ne én mondjam el. Visszaadom a szót a Cunetomo-nak, hálával és tisztelettel, mert segített megtalálnom egy számomra elveszett Jézusi példázat értelmét.
„(A szolga) mindaddig, amíg minden különösebb ok nélkül örömét leli a csatlósi szolgálatban, és odaadással szolgálja urát, helyesen jár el - ez minden, amit szolgálata megkövetel.”
Azt hiszem, nem kell magyarázni, Boldog Ukon Takajama Justo élete miért szép példa erre.
