Az egyház teológiai öntudata

Bogárdi Szabó István:  Szeretném a református egyháztagokat rábírni arra, hogy kezdjenek református tanításokat olvasni, mert akkor lehet beszélgetni arról, hogy a 21. században hogyan tudnak megszólalni az örök érvényű igazságok

Fekete Károly:  Nem merev akadályokat kell húzni, hanem megállapítani azt a küszöböt, ami védi az egyházunk egységét, teológiai tisztaságát, de figyelembe veszi, hogy a kegyelmes Isten küldött el minket missziói szolgálatra. 

Újrafogalmazni - parokia.hu

Nem tudom, észrevette-e a Kedves Olvasó, hogy a minap lezajlott „versengésben” a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnöke tisztségéért két ízig-vérig teológus püspök mérette meg magát. Nem mintha a többi lelkészi vezető, avagy „egyszerű” lelkipásztor nem lenne teológus, hanem inkább abban az értelemben, hogy mind Bogárdi Sazbó István, mind Fekete Károly eddigi életművében a teológia tudományának professzionális szintű művelése mindig is hangsúlyos volt és maradt. Nem tartom tehát véletlennek, hogy első nyilatkozataikban mindketten a teológiai - elvi kérdésekre tették a hangsúlyt, s a magam részéről nagyon remélem, hogy ez a Zsinat tevékenységében is meg fog látszani.

Persze, könnyű egy ilyen kívánatos hangsúlyváltásról beszélni. Viszont aki egy kicsit is benne él az egyházban, s szerencsétlenségére még valami feladattal is megbízatott, pontosan tudja, hogy mekkora feszültség bír keletkezni az elvi - teológiai szinten megfogalmazott, vallott és hitt egyház, valamint a hétköznapi egyház valósága között. Míg elvi szinten az egyház, a Krisztus-test valósága a hitnek a tárgya, a kozmikus rend és rendezettség, az értelmes lét jele, s mint ilyen felemelő, örömöt és távlatot adó, el nem múló, mentes mindenféle esetlegességtől és törékenységtől, addig az egyház evilági valósága a mai történelmi körülmények között éppenséggel lehet a pesszimizmus, a depresszió, a dekadencia forrása, a hitetlenség, az elvi szinten vallott igazságba vetett hit megroppanásának előidézője, kétségek melegágya. Az egyháznak nincs nagyobb ellensége önmagánál.

A kérdés mindig az, hogy minek tekintjük az egyházat, s miként viszonyulunk az egyház hitéhez, vagyis ahhoz a hitben adott ismerethez, amelyet az egyház az emberi sors alapvető kérdéseiről mond.

Nekem már régóta az a meggyőződésem, hogy a történeti egyháziasság nyilvánvaló hanyatlása, a fogyó gyülekezetek, az intézményes egyház létfenntartásának és működtetésének a gondjai, a túlélésért folytatott küzdelem legnagyobb, szinte ördögies kísértése nem maga a fogyás ténye, hanem a gondolkodás megváltozása. Az egyház önmagáról való gondolkodásának a megváltozása. Mert nem az a kérdés, hogy a „világ” mit gondol az egyházról, hanem az, hogy az egyház mit gondol önmagáról.

Nos, az igazi kísértés az, amikor az egyház önmagáról való gondolkodásában hangsúlyosabbá válnak a történeti kihívásokkal szembeni túlélés létfenntartási kérdései az egyház létét megalapozó tulajdonképpeni elvi kérdéseknél. Mert nem az az igazi kérdés, hogy miképp tarthatnánk meg önmagunkat, miként „menthetnénk meg” az egyházat, mint intézményt, hanem az, hogy miként lehetünk egyház.

Ha az egyháznak mint intézménynek a „megmentése”, a túlélés válik a fő kérdéssé, akkor szükségszerűen előtérbe kerülnek a management kérdései, minek következtében háttérbe szorul pont a lényeg, az, hogy mi teszi az egyházat egyházzá, s mi az, amit csak az egyház „tud”.  Ha csak a „túlélés” a cél, akkor az egyház egyház voltát , elismertségét, legitimitását a tetszésindex határozza meg, s lesz az egyházból valamiféle vallásos topinggal leöntött egyesület, amely ─ csakúgy mint a többi ─, verseng az emberek „kegyeiért”.

Csakhogy az egyházat nem a népszerűsége teszi egyházzá, hanem az üzenet, amelyet képvisel. Üzenet Istenről, az emberről, a világról, üzenet az emberi lét végső jelentéséről. Nem lehetne a látható egyház számára nagyobb kísértés annál, mintha a saját történeti térvesztéséből arra következtetésre jutna, hogy az általa képviselt üzenet igazsága immár elveszítette érvényét, merthogy jöttek más igazságok és tudományok, amelyek megsemmisítették a teológia rangját, önbecsülését, és aláásták a keresztyén valóságértelmezés hitelét. Nem a „világ hitetlensége” a legfőbb „ellenség”, hanem az a kísértés, amikor magukat keresztyénnek tartó emberek is elhiszik a keresztyénség végéről szóló hamis jóslatokat.

Mert nem az a kérdés, hogy lesz-e egyház vagy sem. Meg nem az a kérdés, hogy lesz-e keresztyénség, vagy sem. Ezek érzelmi kérdések, kit érdekel? Egy kérdés van, s ez pedig az, hogy mi az igazság. Tudtommal eddig senki sem cáfolta végérvényesen a keresztyén üzenet igazságát, s okkal feltételezhető, hogy az a ma általános vélekedés, amely úgy tekint a keresztyén valóságértelmezésre, mint valamiféle érvényét vesztett üzenetre, nem több hiedelemnél. Nagyot tévedhet az, aki a korszellemet magától értetődő igazságként fogadja el, s tragikus lenne, ha a keresztyénség eme korszellem hatása alatt a saját külső körülményeinek a változását az általa vallott igazság összeroppanásaként értelmezné. Mi köze a történeti keresztyénség hanyatlásának az önmagában vett keresztyén üzenet igazságtartalma megítéléséhez? Semmi. Mintha bizony az Ige igazságtartalmát a zeitgeist dönthetné el.

Ezért üdvözlöm a két püspök nyilatkozatát, amelyet úgy értelmezek, hogy szerintük legfontosabb az egyház teológiai öntudata. Így van. Ez az öntudat teszi az egyházat egyházzá, s könnyen meglehet, hogy a korszellemhez való kényszeres alkalmazkodás, amely hozhat akár átmeneti „sikert” is a tetszésindex szerint, épp az egyház egyház voltát szünteti meg.

Az egyház legyen egyház. Ehhez képest a történeti egyház valóban létező súlyos kihívásai valójában mégis csak másodlagos kérdések. Nem arra vagyunk hívatva, hogy egy vallási ellátórendszert üzemeltessünk, hanem arra, hogy a hitben adott igazságot képviseljük. S amíg a végérvényes igazság az emberi sorsról egyetemlegesen és mindenki számára nyilvánvalóvá nem válik, az egyháznak semmiféle racionális oka nincs arra, hogy a korszellemtől való fenyegetettség miatt saját igazságigényét feladja. Sőt, inkább újra kell fogalmaznia azt a hitben adott ismeretet, amely a létét mindig is megalapozta.

Különben mi értelme lenne az egyháznak?