Már gyerekkoromban vallásos lettem, pedig apám elveszítette a hitét a holokauszt miatt, és megfogadta, hogy többé nem áll a tóra elé. Anyámnak megmaradt a hite, minden pénteken gyertyát gyújtott, és kóser háztartást vezetett. Amikor születtem, természetesen nem metéltek körül, és később, amikor visszatértünk a táborból, a szüleim akkor sem akarták a procedúrát. Én viszont tizenhárom évesen úgy döntöttem, megcsináltatom. Ez ráadásul előfeltétele volt a bar micvónak. Meg azt gondoltam, ha újra előfordul hasonló szörnyűség, akkor én emiatt nem akarok megmenekülni. Vállalni akartam a zsidóságom bármi áron is.

Ismerni a történetünket – alapvető szükségletünk. Kell körénk-mögénk a kontextus, amibe beilleszkedünk, aminek részei vagyunk. Hermann Ildi New Yorkban élő magyar zsidókat keresett fel otthonaikban, hogy meghallgassa, lejegyezze sorsukat és fotókat készítsen róluk. A több szempontból hiánypótló anyag alapötlete a fotós saját, elvesztett lehetőségéből született. Holokauszt túlélő nagymamájának a meg nem kérdezett története adta a lökést, hogy másokét olvashatóvá, láthatóvá tegye. 

Hiányzó történetek - index.hu

 

Úgy hiszem, léteznek olyan történetek, amelyeket nem lehet könnyek nélkül olvasni. Hermann Ildi riportsorozata a New Yorkban élő magyar zsidókról mindenképpen ilyen, minden szörnyűségével, fájdalmával, hitével és hitehagyottságával együtt. Méltó arra, hogy elolvassuk és elgondolkodjunk felette.

Szeretem az élettörténeteket. Hadd kezdjem ott, hogy amikor serdülő, tinédzser voltam, és minden szombaton kilátogattunk anyai nagyszüleimhez, a magam nyiladozó kíváncsiságával, eszmélésemmel odaültem nagyapám mellé a zöld lócára, és kérdeztem. Érdekelt a sorsa, a története, homályba vesző és feledésre ítélt lapjai a múltnak, sorsfordítói a történelemnek, élethelyzetek, tragédiák, úgy, ahogyan ő látta, élte, hitte. 

Szeretem az élettörténeteket, rég letűnt korok egyszer volt alakjait éppúgy vágyom megismerni, mint a közelmúlt sorsait. Tragédia, de a huszadik század különösen is bővölködik egyszerre érdekfeszítő és szomorú sorsokban, legyen szó kitelepített, üldözött, lemészárolt magyarokról, deportált zsidókról, vagy éppen busz hátuljára száműzött amerikai feketékről. 

Olvasom a New York-i holokauszt túlélő zsidók különös élettörténeteit, és azt kérdezem magamtól: vajon ez az én történetem? Herman Ildié mindenképpen, hiszen nagymamája is holokauszt túlélő volt, de nekem - legalábbis ilyen értelemben- nincs sok közöm mindahhoz, ami  ott és akkor végbement.  Mégis: ami velük történt, itt, Magyarországon történt, mi pedig akarva-akaratlanul is hordjuk ennek keresztjét generációk óta. Belénk égett a múlt, a huszadik század minden keserűsége, s bármilyen nagyot is fordult a történelem, a sorscsapások évszázada mai napig meghatározza világlátásunkat, az életről alkotott felfogásunkat, mindennapjainkat.

Olvasom a New York-i holokauszt túlélő zsidók különös élettörténeteit, és azt kérdezem magamtól:  vajon hogy tud ennyi gyűlölet és harag az emberek szívébe férni? Olyan sokszor kérdeztem ezt már magamtól: a Duna parti cipők előtt, vagy a Terror Házában járva, egy-egy megsárgult híradást olvasva, egy-egy rég volt beszélgetést magam elé idézve, vagy amikor kíváncsiskodó nagylányomnak mesélek. A válasz mindig ez: amikor az esendő ember megrészegül pillanatnyi  hatalmától, s világmegváltásba kezd, csakhamar kiszorul a szívekből a szeretet s úrrá lesz benne a gonosz.

Olvasom a New York-i holokauszt túlélő zsidók élettörténeteit, milyen különös, nincs két egyforma szenvedés, s a következmény, az okozat is más. Persze sok a közös vonás, mégis sok minden más, hiszen volt, aki alig húsz évesen a poklok poklát járta meg az üldözés idején, míg más "csak" bujkált: ki úgy, hogy tehetős és élelmes apjának köszönhetően "megúszta" a halált, ki úgy, hogy gyerekként évekig kellett más néven, más identitással, anyja nélkül, mégis anyja mellett élnie, kicsi gyerekként rettegve a lebukás, a deportálás, a halál rémétől. Volt, akit a háború után a kommunisták is bebörtönöztek, egyikük hitét vesztette, másikat a hit tartotta meg, egyik haragszik a magyarokra, míg más tudja:  Nem lehet egy országot bűnösnek kikiáltani az egyes emberek bűnei miatt.

Olvasom a New York-i holokauszt túlélő zsidók különös élettörténetét, és picit megértő vagyok közülük azokkal, akik egyszerűen nem szeretik Magyarországot. Nekem ez nagyon fáj, hiszen az én hazámról beszélnek, mégis, ez az ország, úgy érzik, elárulta, cserbenhagyta, kidobta őket. Nem, nem értek velük egyet sok mindenben, de meg kell értsem a fájdalmukat és indulatukat. Nincs miért haragudnom rájuk, vagy pálcát törnöm felettük. 

Reménykedem azért, hogy a költőnek lesz igaza, s a haragot valóban "békévé oldja az emlékezés". De abban reménykedem leginkább, hogy a Szeretet mégiscsak képes túllendíteni minden fájdalmon. 

(Hermann Ildi Hiányzó történetek c. sorozata jövő tavasszal könyv formájában is megjelenik.)