Február 12-én Kuba fővárosában, Havannában találkozott Ferenc pápa és Kirill moszkvai pátriárka, az orosz ortodox egyház feje. Ez az egyháztörténetben az első alkalom, hogy a pápa és a moszkvai pátriárka találkozott egymással.
Ferenc pápa és Kirill pátriárka történelmi találkozója és nyilatkozata Kubában - magyarkurir.hu
Nem tudom, ki hogy van vele, engem eufórikus öröm fogott el, amikor hallottam Ferenc pápa és Kirill pátriárka találkozójáról. Úgy látszik, nemcsak a téridőnek vannak nem érzékelhető hullámai, hanem a történelemnek is. A két egyházfő találkozója azért drámai, mert olyan, mintha ezer év távolából érzékelhető és megfogható módon elérkezett volna hozzánk a történelem hullámverése. S ez olyan, mint egy jel. Alapvető történelemszemléleti dogmák újragondolására hív.
Ami katartikusan hatott rám, az mindenekelőtt az évezredes történeti folytonosság demonstratív jelenléte abban a gesztusban, ahogyan a két ember átöleli egymást. A nyilatkozat nem véletlenül tér ki többször is az első közös évezredre. Megfogalmazódik természetesen a szakadás miatti fájdalom és bűnbánat is, de mégis, a dokumentum alaphangja az öröm, az újra egymásra találás öröme.
Nem lehet szavakat találni arra, milyen nagy esemény ez. Ne felejtsük el, hogy a hagyományos történelemszemléletben a nyugati civilizáció ott végződik földrajzilag, ahol a nyugati kereszténység véget ér. S aztán kezdődik Kelet. Valami más. (A határvonal amúgy nem mellesleg, itt van a szomszédunkban.) Erre most találkozik a két egyházfő, hitet tesz a közös eredettörténet mellett, sőt megvallják ma is élő közös hitüket. Ez valami egészen a zavarba ejtő, mert felülírja az eddigi elbeszéléseket. A két egyházfő találkozásának és közös hitvallásának a kereszténység mellett beláthatatlan hatása lehet. S történik mindez akkor, amikor Medvegyev orosz miniszterelnök a müncheni konferencián kijelenti, hogy új hidegháború kezdődött. (Igaz, Steinmeier német külügyminiszter szerint az újságírók talán nem értették pontosan az orosz miniszterelnök szavait.) Mi folyik itt?
Azt hiszem, ami a két egyházfő találkozásában nyilvánvalóvá vált, túlmegy a politika felszínén, s arra utal, hogy a történelemnek is van hullámzása, még ha az sokszor nem is érzékelhető. Igenis, évezredek mozdultak itt meg, s e mozgás eredete visszamegy a régmúltba, mégpedig egy olyan múltba, amelyet a soha közelebbről meg nem határozott „modernitás” prófétái talán kicsit elhamarkodottan már nemlétezőnek nyilvánítottak. Lehet, hogy a történelemben is van fekete lyuk, nem tudom, sőt némelyek talán azt feltételezhették, oda tűnt el a kereszténység. Csakhogy nem tűnt el. A kereszténység ilyen erős történelmi jelenlétével nem tudom, mikor találkoztam utoljára.
Ez a nyilatkozat nagyon karakteres, s talán mondhatom mások nevében is, nagyon vártuk. Mit is? Egyszerűen fogalmazva: kiállást a kereszténység mellett, s kiállást a keresztény Európáért. Köszönet érte. Például ilyen mondatokért:
„Tekintetünket először a világ azon térségei felé fordítjuk, ahol a keresztények üldöztetést szenvednek.”
”Meghajlunk azok vértanúsága előtt, akik – életük árán – tanúságot tettek az evangélium igazságáról, inkább a halált választották, mintsem hogy megtagadják Krisztust. Hisszük, hogy korunk e vértanúi, akik különféle egyházakhoz tartoznak, de akiket összeköt a közös szenvedés, a keresztények egységének zálogát jelentik."
„Amikor kijelentjük a vallásszabadság nagy értékét, hálát adunk Istennek, hogy korábban nem látott mértékben megújul most a keresztény hit Oroszországban és Kelet-Európa sok országában, ahol ateista rezsim uralkodott évtizedeken át.”
„Külön is megállapítjuk, hogy némely országnak a szekularizált, Istenre és az ő igazságára való minden hivatkozást kerülő társadalommá válása súlyos fenyegetést jelent a vallásszabadságra. Nyugtalanság forrása számunka a keresztények jogainak mostani korlátozása, ha nem egyenesen a keresztények hátrányos megkülönböztetése, amikor bizonyos politikai erők, sok esetben igen agresszív szekularizmus ideológiájától vezérelve, igyekeznek kiszorítani őket a közéletből.”
„Az európai integrációs folyamatot, melyet századokig tartó véres konfliktusok után kezdtek el, sokan reménykedve, a béke és biztonság biztosítékaként fogadták. Mégis óvatosságra intünk egy olyasfajta integrációval szemben, amely nem tiszteli a vallási identitásokat. Bár nyitottak maradunk arra, hogy más vallások is gazdagíthatják társadalmunkat, meg vagyunk győződve arról, hogy Európának hűnek kell maradnia keresztény gyökereihez. Kérjük a kelet- és nyugat-európai keresztényeket, hogy fogjanak össze s együtt tegyenek tanúságot Krisztusról és az evangéliumról oly módon, hogy Európa megőrizze a kétezer évig keresztény hagyomány által formált lelkét.”
A nyilatkozat ugyanakkor nagyon is árnyalt, nincs benne semmiféle vallási türelmetlenség. Ám mégis, az újdonsága a közös kiállás a kereszténység mellett, úgy, hogy közben nem akar megfelelni a politikai korrektség világnézetének, s ezért nem esik a semmit mondás csapdájába. Egészen üdítő.
A történelmi találkozó hatása ma még megjósolhatatlan. De hogy lesz hatása, az biztos.
Hozzászólások