Az LMBTI hónap alkalmából az Egyesült Államok Külügyminisztériuma támogatásáról biztosítja az emberi jogok védelmezőit és a civil szervezeteket, melyek a világ különböző részein azért dolgoznak, hogy biztosítsák az LMBTI személyek alapvető jogát a szabadsághoz és az emberi méltósághoz.
Szinte kétségbeesetten tanácsot kérve, egy lelkipásztor kollégám mesélte, hogy gyülekezetének egyik oszlopos tagjáról kiderült, hogy homoszexuális. Mit tegyen? Mit mondjon ennek az embernek, aki amúgy családos, s életének egy pontján megrendülve tapasztalta magában, hogy az azonos neműekhez vonzódik. Próbált ellene küzdeni, sokáig titkolta, de mindhiába. Végül odavitte nagy terhét a lelkipásztorához, hogy akkor ő mondja meg, mi a helyes döntés ebben a helyzetben. És most már ketten gyötrődnek. Álljon ki ez az ember a gyülekezet nyilvánossága elé és mondja el, hogy ő meleg? Ebből meghasonlás lenne. Avagy ítéljék el és közösítsék ki? Jöjjön a virtuális megkövezés? Ez is lehetetlen. Nem tudtam neki okos tanácsot adni. Ítélet és részvét között vergődve inkább azt láttam meg újra, hogy a nemi identitások egyre terjedő sokféleségének jelensége mélységében ma még nem ismert állandó kihívást jelent, s jóformán megoldhatatlan erkölcsi dilemmák egész sorát veti fel, még azok számára is, akik amúgy elvi szinten meg vannak arról győződve, hogy a nemi önértelmezéseknek ez a sokfélesége nem jó. Nem Isten akarata szerint való.
A fenti történet élesen megmaradt bennem, mert ezzel a dilemmával nagyon sokszor szembesültem amerikai gyülekezeti lelkipásztori szolgálatom alatt. Meg amúgy is, ott szinte benne van a levegőben, állandó kérdés, folyamatos kihívás, óriási megrázkódtatásokat okozva gyülekezetek egész sorában. De akkor még azt gondoltam, nem annyira súlyos probléma ez, főleg nem Magyarországon, hogy társadalmi szintű témává válhatna. De nem kétséges, hogy a probléma itt kopogtat az ajtón, legalább elvi szinten.
Sajnálatos módon, a nemi identitáshoz való viszony kérdésköre a Nyugaton belüli ideologikus-világnézeti küzdelem kitüntetett terepévé vált. Ez egyrészt túldimenzionálta a hagyományostól eltérő nemi identitásigények jelenségének problémáját, másrészt leegyszerűsítette és beszűkítette, mert óhatatlanul is klisészerű világnézeti kényszerpályákat hozott létre, ezzel szinte lehetetlenné téve a kérdéskör árnyalt megközelítését.
Ezért hoztam ide ezt a nyilatkozatot, amit Rex W. Tillerson amerikai külügyminiszter adott ki az LMBTI (leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, interszexuális) hónap alkalmából. Ez egy egyértelmű, a mai korszellemre jellemző, tipikus állásfoglalás. Nagyon helyes. Magam is egyetértek azzal, hogy "A bármely sebezhető csoport ellen irányuló erőszak és diszkrimináció aláássa társadalmunk kollektív biztonságát, csakúgy, mint az amerikai értékeket." Ugyanakkor látni való ebből a nyilatkozatból is, hogy a nem hagyományos nemi identitások jelenségének ma már szinte tényleg társadalmi méretű problematikája a szabadságjogok kérdésköre felől van tematizálva. Ebből a nézőpontból a hagyományos nemi identitásoktól eltérő „új” nemi identitásokhoz való viszony ügye úgy tűnik fel, mintha az szükségszerűen és kizárólagosan csak az általános emberi szabadságjogokért folytatott küzdelem alapvető és nélkülözhetetlen része lehetne. Nincs is itt másra hivatkozás, csak a szabadságra, és az emberi méltóságra. Ezzel a nemi identitások sokféleségének kérdésköre szinte kizárólagosan szabadságjogi problémává válik, s úgy tűnik fel, mintha az általános szabadságjogok kiteljesedésének fokmérője már egyenesen az lenne, hogy az LMBTI+ ki tudja még, milyen betűvel jelölhető nemi identitások milyen jogokat élvezhetnek. Nem véletlen, hogy egy ilyen megközelítés számára a nemi identitások szabadságáért folytatott küzdelem mindig is előkelő szerepet töltött be az általános szabadságjogokért folytatott küzdelemben. Ez a megközelítés arra is alkalmas, hogy a különböző nemi identitások szabadságáért folytatott küzdelmet úgy tüntesse fel, mint a nyugati világ szabadságproblémájának szinte egyetlen terepét, jótékonyan feledtetve azt, hogy bizony a jóléti fogyasztói tömegtársadalmak túlszervezett rendszerei a szabadságproblémák egész sorát veti fel. De innen nézve az sem véletlen, hogy a nemi identitásról alkotott konzervatív-hagyományos nézőpont szükségszerűen úgy tűnik fel, mint valamiféle szabadságellenes, az emberi méltóságot lábbal tipró, autoriter pozíció, amelyből teljességgel hiányzik a probléma iránti érzékenység.
De a legsúlyosabb következménye ennek a jogi alapú érvelésnek az, hogy ideologikus kényszerpályákat, világnézeti szekértáborokat alakít ki, s a nem hagyományos nemi identitású emberek problémáját egy kulturális-ideologikus hatalmi harc eszközévé redukálja, minek következtében a megoldás magától értetődően az, hogy ki kell teljesíteni a különböző nemi identitások szabadságigényeit, mert ez az emberi méltóság megvalósulásának kritériuma.
Csakhogy ezzel semmi sincs megoldva. Ez valójában a jelenséggel való szembenézés elodázása, s egy olyan illúzió keltése, mintha bizony a nem hagyományos nemi identitású emberek szabadságigényének a megvalósulása egy csapásra megoldaná a nemi identitásválság egyre terjedő problematikáját. Holott nyilvánvaló, hogy ez az identitásválság a nyugati társadalmak mélyrétegeinek súlyos tünete, amelynek valódi okairól és hosszú távú össztársadalmi következményeiről alig tudunk valamit.
Innen nézve a jelenség kizárólagos szabadságjogi megközelítése csak felszíni kezelés, a hatalmi harc manipulatív eszköze egy valóban reflexív és árnyalt szembenézés helyett.