Csak az a baj, hogy ha az ember elég ideig bíbelődik valamivel, akkor a legcsodálatosabb, legnagyszerűbb eszméből, ideológiából, hitből is képes tökéletes idiótaságot fabrikálni. A protestantizmusban már ott szunnyad a liberalizmus, a polgárság és a nemzetállamok ideológiája, ebből lett mára a „gendertudomány” és a 72-féle nemi identitás, vagyis a halál előszobája. A protestantizmus útját pedig a kezdeti 1517-es évszámtól még két ’17-es évszám jelöli ki. Kétszer kétszáz év, és eljutunk a végső borzalomig.
Meg kell mondjam, Bayer Zsoltnak ez az írása nekem, a magyar reformátusnak nem csak rosszul esett, hanem meg is hökkentett. A reformáció 500. évfordulóján hogyan tud egy ilyen írást letenni az asztalra? Ezt azért kérdezem, mert ugyan nem vagyok az ismert publicista stiláris harsányságának a híve, sőt kifejezetten taszít, de azért mégis csak egy szellemi táborba tartozónak érzem magamat vele. De ez a cikk olyan nekem, mint egy hátbatámadás. Azon túl, hogy az, amit az írásában állít, nem is igaz, de még ha igaz is lenne, nem valami elegáns. Vannak helyzetek, amikor illő tisztelettel tartózkodunk bizonyos dolgoktól, még ha van is kritikus véleményünk. Például a reformáció félévezredes évfordulóján nem rúgunk a reformációba. Pláne nem úgy – ahogyan ő teszi –, hogy a reformáció kezdetének dátumát, 1517-tet összehozza 1717-tel (az első szabadkőműves nagypáholy megalakulása) és 1917-tel, az orosz forradalommal. Ez azért sok. De azon túl, hogy tiltakozom, próbálom megfejteni, miféle látásmód ejtette foglyul Bayer Zsoltot? Nos, ez a séma, a három dátum összefüggésbe hozása, egyáltalán nem új, de azért annak szinte iskolás felmondása eléggé meglepő tőle.
Szóval, hogyan kerül a reformáció a későbbi európai forradalmak társaságába, s hogyan kapcsolódik össze végül a kommunista forradalommal? Hogyan születhetett meg egyáltalán egy olyan reformáció-értelmezés, amely a reformáció és a kommunizmus között egyenes összefüggést lát? Ez itt a kérdés. S miért dőlt be ennek az ideának Bayer Zsolt?
Nos, azt hiszem azért, mert elég régtől fogva, nyilvánvalóan a felvilágosodás hatására, valóban létezik a reformációnak egy liberális értelmezése, amely mind a mai napig nagyon hatásos. Eszerint a reformáció az európai szabadságmozgalmak elindítója, az európai liberális értékvilág zászlóvivője. Sokak szerint ez alapozza meg a reformáció jelentőségét. Kétségtelen, hogy ez az értelmezés ma is erőteljesen jelen van, ami abban érhető tetten, hogy a reformáció évfordulóján se szeri, se száma az olyan megemlékezéseknek, amelyek szinte többet foglalkoznak a reformáció hatástörténetével, mint magával a reformációval. A reformáció liberális értelmezése még ma is olyan erős, hogy szinte teljességgel háttérbe szorul az a szimpla tény, hogy a reformáció eredendően teológiatörténeti esemény volt. Persze, ezen nem kell csodálkozni egy olyan korban, amely már szinte minden érzékenységét elvesztette a teológiai világkép iránt. Ezért aztán nem meglepő, ha olyan alapvető reformátori tételek, mint például a solus Christus, ma nem mondanak semmit sem. Sokkal érthetőbb arról beszélni, hogy a reformáció miként hatott a kultúrára, a nemzettudatra, a nyelvre, az államformára, a gazdaságra, a művészetekre, stb., stb. S ilyenkor jönnek az ismert panelek. Magyarán, pont a lényeg vész el, a reformáció teológiatörténeti jelentősége a háttérbe szorul, pontosabban beszorul a templomokba, s nem véletlen, ha az ember beül egy emlékező konferenciára és egy templomi megemlékezésre, még az az érzése is támadhat, hogy nem ugyanarról az eseményről van szó. Rendben van, tudomásul kell venni, hogy mióta az állam úgymond semleges, teológiai tartalmak legfeljebb a vallási műsorokba kerülhetnek, s még csak véletlenül sem eshet meg az a botrány, még a királyi tévében sem, hogy netán az október 31-én az Arénában megtartott istentiszteleten elhangzó igehirdetésből, akár egy mondat is elhangozhatna. Mert kit is érdekelne ma a reformáció valódi és eredeti üzenete Istenről, Igéről, üdvösségről, és egyéb, efféle korszerűtlen és értelmét vesztett fogalmakról? Marad tehát a liberális értelmezés, még olyan véleményformálók számára is, mint Bayer Zsolt, aki amúgy harcosan kiáll a hagyományos európai értékvilág és a keresztyén Európa mellett. Kár, hogy teológusul már elfelejtett gondolkodni, pedig megfogadhatná – sokakkal együtt – a Párizsi Nyilatkozat prófétikus mondatát: „A megújulás munkája teológiai önismerettel kezdődik.”
Jó, rendben van, sajnálattal tudomásul veszem, hogy a reformáció liberális értelmezése még ma is ragályos, sőt, mondhatnám, széles körben elterjedt evidencia. De még ekkor is nyitva marad az a fontos kérdés, hogyan is kapcsolódhat össze a reformáció és az orosz kommunista forradalom? Nos, úgy, hogy mind a liberalizmus, mind a kommunizmus eszmevilága az úgynevezett „haladást” teszi meg a világképének központi értékévé. Rokon lelkek. Mindkettő közös vonása egyfajta szekuláris messianizmus. Ha pedig a „haladás” liberális értéke adja meg a reformáció mai jelentőségét is, akkor innen már csak egy ugrás megteremteni a kapcsolatot a reformáció, a szabadkőművesség, a francia és az orosz forradalom között. Mert ugye, a reformáció is a „haladás” zálogát az „egyéni szabadságban”, a „függetlenségben” látta.
Hát, nem. Ez totális félreértés. A reformáció éppen nem a mindentől független egyént akarta megteremteni, hanem az egyént Isten kizárólagos uralma alá helyezte. Ezzel valóban viszonylagossá tett minden evilági hatalmat, de messze nem az volt a reformáció célja, hogy megalkossa az Istentől független egyén ideáját. Na de ma ez a gondolat, hogy ti. miként lehet az ember egyrészt Isten akaratának totálisan alávetett, másrészt mégis szabad, meghaladja a szekuláris képzelőerő mára már teljesen beszűkült határait. Jobb tehát az Isten-vonatkozást lefejteni a reformációról, minek következtében még olyan konzervatív véleményformálók is, mint Bayer Zsolt, szépen felmondják a liberális leckét, anélkül akár, hogy ennek tudatában lennének. Nos, így kerülhet az orosz forradalom és a reformáció közös platformra. Merthogy rokon lelkek, mindkettő a „haladásért” küzdött.
Nagyon sajnálatos, hogy ezt a liberális reformáció-értelmezést átveszik bizonyos katolikus áramlatok is, s a reformációt úgy akarják démonizálni, hogy a francia és az orosz forradalom eszmei gyökerét láttatják benne. Hadd idézzek egy hosszabb részletet a Mandiner Roberto de Mattei olasz történésszel készített interjújából:
„Március végén a patinás washingtoni Cosmos Clubban tartott beszédében a fatimai jelenések századik évfordulója kapcsán három másik évfordulóra hívta fel a figyelmet, amelyek meghatározzák a jelenünket: 1517, 1717, 1917. Hogyan kapcsolhatók össze ezek az évszámok?
A három dátum eszmetörténetileg kapcsolatban áll egymással, és rámutatnak arra a mély politikai, kulturális és vallási krízisre, amelyben ma élünk. Nagyon fontos, hogy megértsük a válság a gyökereit, ugyanis a jelenünk egy hosszú folyamat eredménye. Mindez Itáliában, a humanizmussal kezdődött, aztán német területeken folytatódott a protestáns forradalommal egészen Lutherig. Ezután következett a francia forradalom és végül a bolsevik hatalomátvétel Oroszországban. 1717 lehet feltűnő, mert az nem a francia forradalom, hanem az első szabadkőműves nagypáholy megalakulását jelöli. Nagyon közeli a kapcsolat a szabadkőművesség elterjedése és a forradalmi események között. Közös pont aztán az évszámokhoz kapcsolódó áramlatokban, hogy az egységes keresztény világ lerombolását tűzték zászlajukra.
Mindnek célja volt, hogy egy új, modern civilizációt hozzon létre a kereszténység romjain.”
Már bocsánat, reformátusként ezt a véleményt – sokakkal együtt – hadd kérjem ki magamnak. Csodálkozom, hogy ezt a szemléletmódot Bayer Zsolt átvette, a Magyar Idők pedig publikálta.
De Bayer Zsolt vigasztalására mondom, nincs egyedül, ha úgy akar démonizálni valamit, hogy az orosz forradalommal hozza összefüggésbe. Ezt a módszert, épp most mutatta be a kitűnő Anne Applebaum a The Washington Post hasábjain, amelyet szemlézett a Mandiner: „Donald Trump, Orbán Viktor, Nigel Farage, Marine Le Pen és Jaroslaw Kaczynski: bár sokszor »szélsőjobboldalinak« vagy »alt-right«-nak írják le őket, ezeknek a neobolsevikoknak nincs sok közük ahhoz a jobboldalhoz, amely a nyugati politika része volt a 2. világháború óta., és nincs kapcsolatuk a létező konzervatív pártokhoz.”
Amúgy pedig ez a református-neobolsevik Orbán ezt mondta október 31-én, a reformáció ünnepén: „Lehet a reformációt úgy ünnepelni, mint ami nem néhány felekezet, egy részközösség ügye, hanem részt vállalás a közös hivatásból, amely ránk bízatott." De ha egy ilyen részközösségben Bayer Zsolt bűnbakot lát, nem tudom, hogyan lesz itt közös hivatás.
Ha már Bayer mindenképp törésvonalat akar kimutatni, akkor fel kellene fedeznie, hogy talán nem a hagyományos katolikus-protestáns ellentétet kellene felélesztenie. Mert van itt bizony egy másik, talán ma sokkal fontosabb törésvonal, mégpedig a liberális-konzervatív világnézeti képletek mentén, s paradox módon ez ma – legalábbis ami az aktuális kérdéseket illeti – háttérbe szoríthatja a hagyományos konfesszionális határokat, minek következtében könnyen megeshet, hogy katolikus és protestáns egy platformra kerülhet. Feltéve, ha a hagyományos sérelmek és fixálódott felekezeti ellenségképek nem tesznek teljesen vakká bennünket. Jó lenne már, ha az európai keresztyén karakter megőrzéséért küzdő keresztyének a népvándorlás okozta multikultúra szorongató közelségében rádöbbennének, hogy alapvetően új önértelmezési helyzetbe kerültek, s nem engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy a régi törésvonalak mentén csak és kizárólag egymással szemben határozzák meg önmagukat. Az ez évi reformációi megemlékezések nem is ástak ki semmilyen régi árkot. Nagyon remélem.
Viszont Bayer Zsoltot nem értem. Talán itt lenne az ideje szembenézni a reformáció liberális kultuszának félrevezető hatásaival, s foglalkozni azzal, amiről a reformáció valójában szólt: az ember üdvösségének kérdéseivel. Ha ugyan ennek a szónak van még ma bármiféle jelentése.
Hozzászólások