A Queen frontemberének életéről szóló film ugyanis Freddie Mercurynek csak a szalonképes arcát mutatja meg, vagyis az életrajzi mozik egyik legnagyobb csapdájába esik bele: idealizál.(...) A világ egyik legérdekesebb, legextravagánsabb énekesének élettörténete sokkal többet érdemelt volna.
A királynő szép, hamis ruhája - index.hu
Némi meglepetésre a 76. Golden Globe-díjátadó gála az óriási sikerrel futó, bomba bevételeket hozó FreddieMercury-filmként aposztrofált nem-egészen-Freddy-Mercury-film nagy estéje volt: a Bohém rapszódia nemcsak a legjobb drámai film kategória díját hozta el, de a főszerepért Rami Malek is elnyerte első Golden Globe-ját.
Nem, nem néztem meg a filmet, legalábbis egy ideig – olvastam az index kritikáját, és mivel nagyon szeretem a Queent, úgy gondoltam, nem kívánok hozzájárulni ahhoz a mítoszrombolásához, amelyet Brian May és Roger Taylor, vagyis a zenekar egykori gitárosa és dobosa több, mint negyedszázada sikeresen folytat. Aztán hagytam magam rábeszélni, lévén a barátaink közül már nagyon sokan látták a filmet és áradoztak róla. Szóval hétfőn este be is ültünk a moziba – nem bántam meg, sőt!
Kezdjük először a Queen rajongással. Aki szereti a valódi, igazi, változatos rockzenét, annak a Queen bizonyára a kedvencei között szerepel. Akit pedig magával ragadt valamikor Freddie Mercury utánozhatatlan színpadi személyisége, semmivel össze nem téveszthető, hihetetlen hangja, a Queen egyedi hangzása, az rajongóvá vált – mint ahogyan én is. Persze, a rajongás mindenkinél mást és mást jelent, én amolyan szobarajongó voltam, de megszereztem az összes albumot (hé, fiatalok, ez még nem az mp3, a letöltés-megosztás időszaka, ez még a Noé előtti állapot, a kazetta, a bakelit ideje - nekem speciel kazettáim voltak), könyveket, életrajzokat bújtam, volt időszak, amikor nagyjából mindent tudtam a zenekarról, amit csak tudni lehetett. Így hát nagyjából képben voltam a Queenről még ennyi idő távlatából is (Freddie Mercury 1991. novemberében hunyt el), tudtam, mikor színezett-ferdített egy kicsit a történteken a film, és azzal is tisztában voltam, hogy szó nincs holmi életmű ápolásról, egészen egyszerűen a két tag, a gitáros Brian May és a dobos Roger Taylor jól megélnek mindabból, amit a Queen-címke jelent: így hát aztán rá is nyomják azt bármire, amire csak lehet. (John Deacon basszusgitáros már évtizedek óta benne sincs a buliban, nem véletlenül.)
Így voltam a filmmel is, amit amolyan „csináljunk pénzt ebből is” munkának gondoltam. S bár kétségkívül van hiányérzetem, összességében jó alkotásnak gondolom a Bohém Rapszódiát, amelyet mindenkinek érdemes megnéznie, aki egy jó esti szórakozásra, fantasztikus zenékre vágyik, s egy sokszínű egyéniség tragikus, mégis kivételes életére kíváncsi.
A Bohém Rapszódia pontosan az a film, amelyről rengeteg rossz, lehúzó kritikát olvashatsz ugyan, mégis, a nézők odáig vannak érte, sorra nyeri a trófeákat, bevételei pedig rekordot döntögetnek. (Jellemző, hogy több ismerősöm többször is beült rá a moziba, amikor pedig pár napja mi voltunk, a film végén a nézők nem rohantak, nem álltak fel, hanem az utolsó utáni kockáig ülve maradtak.) Különös, hogy a rocktörténelem egyik legizgalmasabb alakjának élete huszonhat évvel a halála után is ennyi embert érdekel. Talán azért is van ez, mert a nézők nagy része arra kíváncsi, hogyan lehetséges, hogy egy ilyen elképesztő, csodálatos hanggal megáldott ember ennyire hamar, mindössze negyvenöt évesen elmenjen közülünk? Vajon miért kellett ennek így lennie, mi volt az oka?
A válasz pedig nem más, mint maga az életvitel: Freddie Mercury nem vigyázott magára, hanem eltékozolta az életét. Az, aki a színpadon száztíz százalékot nyújtott, két végén égette a gyertyát a hétköznapi (?) életben is – már, ha nála beszélhetünk egyáltalán hétköznapokról. Véget nem érő bulik, drogok, kicsapongó szexuális élet: pont úgy, ahogyan egy rocksztárnál ezt megszokhattuk. Maga a film egyébként nagyon finoman bontja ki Freddie homoszexualitását, nem tolja az arcunkba, nem kapunk tőle hideglelést (azaz nem válik melegpropagandává), mint ahogyan az index által a Bohém Rapszódia nagy negatívumaként sorolt tulajdonság, vagyis hogy meglehetősen visszafogottan ábrázolja a kicsapongó bulikat, éppen, hogy a történet előnyévé vált: csak sejtet, de nem csúszik át a nézhetetlen kategóriába. Ahogyan a Queenből igazi rockbanda, egy ismeretlen, bevándorló hátterű fiatalemberből tízezrek által ünnepelt legenda válik, úgy bontakozik ki előttünk ennek a fiatalembernek a sorsa, magánya, tragédiája. Bár ott terpeszkedik a villa London legelőkelőbb negyedében, rajongók hada rohamozza minden koncert végén, a macskáival és alkalmi „barátaival” kell beérnie a nap végén, akinek még szüleivel sincs kapcsolata. Egyetlen női szerelme és élete végéig hűséges társa, Mary Austin ugyan végigkíséri ezen az életen, kitart mellette még a legnehezebb időszakban is, ám megváltoztatni, jó útra terelni ő sem tudja – nagy igazság, hogy mindenki maga dönt az élete felől.
Lehetett volna jobb, monumentálisabb filmet készíteni a rocktörténelem egyik legnagyobb alakjáról? Minden bizonnyal igen, bár kétlem, hogy belefért volna egyetlen filmbe mindaz, amit róla el lehetne mesélni. Mégis, a Bohém Rapszódiát szeretik a nézők, a főszereplő esélyes az Oscarra, ami pedig az üzenetet illeti, hozzám eljutott a lényeg: vigyázzunk magunkra, legyünk hálásak az életért, sáfárkodjunk jól az Örökkévalótól kapott talentumainkkal. Rossz fiatalon meghalni, még rosszabb magányosan, kihasználtan élni, de a legrosszabb mégis az, ha szétfolyik a kezünk között az, amit adományként kaptunk.