Minden csodálatom azoké az embereké, akik ezt a hivatást minden ellenszél ellenére is ép lélekkel és elmével, szakmai korrektséggel és el nem múló lelkesedéssel művelik. Nálam ugyanis eljött egy adott pont, amikor be kellett látnom, hogy én nem vagyok egy Don Quijote, ezzel a sokmindennel nem tudok egyedül megküzdeni; elvesztettem a lelkesedésem, már nem volt kedvem a prédikációkra készülni, egyre gyakrabban mondtam közhelyeket a szószékről, mert nem végeztem el azt a lelki munkát, amely az Ige mélyebb megértéséhez kell (...).
Gyöngyösi Csilla: Requiem egy munkahelyért - plakatmagany.transindex.ro
Nem leszek többé lelkipásztor – szerintem nincs olyan lelkész, akiben ne vetődött volna fel akár csak egy pillanatra, hogy felhagy a lelkészi szolgálattal. Családi, életvezetési válság, vagy az egzisztenciális helyzet, a tovább lépés lehetetlensége, meg nem értettség – bármi vezethet oda, hogy egy lelkész azt mondja: nem folytatom többé. Nyilván minden korszaknak, lelkészi generációnak vannak a lelkészi léttel szakító tagjai, mégis, mintha az utóbbi időben rengeteget hallanék, olvasnék a lelkészek kiégéséről, válságáról, adott esetben a lelkészek pályaelhagyásáról. Talán azért van ez így, mert több a nyilvános fórum, a megszólalási lehetőség, talán azért, mert kevésbé tud a fiatalabb lelkészgeneráció helyt állni, esetleg azért, mert napjainkban jobban előtérbe kerül ez a kérdés a világi foglalkozásokban is? Azt hiszem, ez egy hihetetlenül összetett probléma – nem is veszem a bátorságot, hogy egy blog keretein belül megpróbáljak válaszolni. Csupán egy szempontot szeretnék hozzáadni a válaszhoz. Talán létezik jó válasz.
Régen sem volt könnyebb az élete egy lelkipásztornak, sőt. A mai lelkészgeneráció, de még az én negyvenes korosztályom sem tudja, milyen lehetett akkor szolgálni, amikor a kor politikai körülményei lehetetlenítették el a lelkészi létet. Nem tudhatjuk, milyen volt az, amikor csak titokban, álcázva lehetett hittantábort tartani, amikor evangelizáció szervezéséhez engedélyt kellett kérni, amikor szinte lehetetlenség volt külföldi ösztöndíjra menni, s a sort még folytathatnám. Ehhez képest mi jóval kényelmesebb helyzetben vagyunk. Igaz, nekünk a mai kor kihívásaival és nehézségeivel kell szembenézni, olyan problémákkal, amelyekre nem tud felkészíteni sem az iskolapad, sem tankönyv. Mégis, jó, ha tudjuk: lelkipásztornak lenni sosem volt könnyű, és soha nem is lesz az. Aki Istent lelkipásztorként akarja szolgálni, annak mindig nehéz lesz megtalálnia a helyét, megfelelni (?) az elvárásoknak, továbblépni, fejlődni a szolgálatban, megélni a lelkészi keresetből, kiteljesedni a hivatásban. Ilyen ez a popszakma – mondhatnánk.
Amikor egy lelkész elhagyja a lelkészi pályát és más munka után néz, általában ugyanaz történik, mint a világi foglalkozásokban (lévén nem mi vagyunk az egyetlenek, akik pályát módosítanak, kiégnek, stb.): vagy őt magát hibáztatják sokan, vagy másokat. Vagy ő a hibás, mert nem volt eléggé hívő, és nem bírta a lelkészi léttel való nyomást, rosszul házasodott, nem jól kommunikált, vagy pedig a körülmények, az egyházi vezetés, a környezet, a kollégák, a megfelelő segítség hiánya idézte elő a helyzetet (lásd Gyöngyösi Csilla írását).
Bárhogy is legyen, minden ilyen váltás valamilyen szinten tragédia, hiszen mégiscsak sérül az a sajátos Isten-ember viszony, ami jellemzi a lelkipásztor és az őt elhívó Úr kapcsolatát.
Tragédia – de nem végzetes tragédia. S bár az ember hajlamos a saját személyes tragédiáját világvégének látni, mégsem beszélhetünk világvégéről. Mert nem világvége történt, legfeljebb vége szakadt valaminek, aminek nem kell folytatódnia, vagy amit nem szabad így folytatni. De lehet, sőt kell másként, talán máshol folytatni.
Éppen ebben fogalmaznám meg a saját szempontomat és válaszomat a kérdésben: ne dramatizáljuk túl a helyzetet! Sokszor, négyszemközti beszélgetésekben, egyházi fórumokon, írásokban, ahol ez a kérdés előkerül, éppen ezzel szembesülök: mintha megállt volna az idő, mintha valakik óriási bűnt követtek volna el, mert x vagy y úgy döntött, hogy nem szolgál tovább lelkészként.
Lehet pályát módosítani: se nem tilos, se nem bűn ezt tenni. És lehet segítséget kérni, családtól, bizalmastól, baráttól, lehet magunkba nézni, mit rontottunk el, mit kellene másként tenni. Lehet erőt meríteni, felfedezni más képességeinket, kicsit kilépni a megszokott kerékvágásból. Lehet sportolni, tanulni, ösztöndíjra menni – ha valamikor, akkor pontosan napjainkban minden lehetőségünk megvan arra, hogy változtassunk a helyzetünkön. A keresztyén ember lelkipásztorsága nemcsak a gyülekezeti lelkészségre vonatkozik: ha belegondolunk, nekünk van a legsokrétűbb hivatásunk, ráadásul a lelkészi palást nélkül is jelen lehetünk keresztyénként a világban, pont úgy, ahogyan sok hívő, világi foglalkozást választó ember is teszi.
Lehet szolgálni másként, lehet jelen lenni ebben a világban másként. Új utak, új lehetőségek, ám van, Aki mindig ugyanaz marad.
