Olyan méretűvé nőtt a kisebbségben élő magyarok elvándorlása, hogy az már felveti az erdélyi, vajdasági magyar közösség megszűnésének kérdését. Sőt, már az eddig hűséges és kitartó kárpátaljai fiatalok is tömegesen hagyják el a szülőföldjüket… Tízezrek távoztak Erdélyből, Vajdaságból és Kárpátaljáról, zömében fiatalok, akiknek a gyerekei már nem is annyira Magyarországon, hanem Angliában, Németországban, Csehországban vagy az Egyesült Államokban születnek. Miközben a Kárpát-medencében a magyar kisebbség korfája egyre inkább elöregszik, s egyre kevesebb az esély arra, hogy újra kizöldüljön.
A legmegrázóbb vallomást a vajdasági Diósi Árpád tette: „Alig múltam 35 és a barátaim jó részét kikísértem. Pár napja az egyik legjobb barátomat. Nem a temetőbe, de ha nagyon érzelgősek akarunk lenni, akkor bizonyos értelemben igen. A nemzetünk temetőjébe: az országhatárra. Mert a Nyugat az Nyugat. Más, mint a balkáni lélek. Szigorúbb, ridegebb, de tiszteli az akaratot és az elhatározást. Ahogy idősödöm, minden barát elvesztése kimondhatatlanul fáj. Az üresség kézzelfogható, és megrémiszt, hogy nap mint nap kevesebb barátom marad itthon.”
Kikiabáljuk magunkból világfájdalmunkat az európai kultúra romlását, netán eltűnését vizionálva, s alig vesszük észre, hogy nem ott vesz el és nem más veszi el a jövőnket, hanem mi magunk adjuk fel. Mi, kelet-európaiak: románok, magyarok, szlovákok, horvátok. Régóta ürül ez a térség. Az egykori Jugoszlávia jólétét félévszázaddal ezelőtt a nyugat-európai vendégmunkások hazautalt pénzei fedezték, azóta milliós nagyságrendben hagyták el emberek a délszláv térséget. Románia negyedszázad alatt több mint négymillió polgárát engedte világgá, akik jó pénzt utalnak haza, aminek fejében tízezer számra vannak szüleiket évente kétszer látó gyerekek, szétszakadt családok. Amitől a gazdasági számok fényesednek, sötétül olykor a mögötte lévő társadalom arca. A lengyelek is milliószámra fogtak vándorbotot, más népek szintén mennek a jólét igézetében. A kisebbségben élők számára kettős dilemma oldódik meg, az anyagi kiszolgáltatottság úgy haladható meg, hogy egyidejűleg ki lehet menekülni a többségi nacionalizmusból. Hazát váltva, egy másik kultúrkörnyezetben a nyelv- és tudatvesztés már nem érzelmi kérdés, hanem az érvényesülés eszköze és lehetősége.
Hatalmas tömeg vándorol a nyugati világban, s köztük sok magyar is. Kettős veszteség, aminek gyógyírját keresni kellene. Veszteség egyfelől annak a közösségnek, különösen határon túli kisebbségi magyar nemzettestnek, amely az utánpótlását veszíti el, de veszteség az összmagyarságnak is, mert erős identitás és azonosulási pontok hiányában az asszimilációs vonzás talán az első nemzedékben engedi őrizni még a kulturális gyökereket.
Ki kellene találni valamifajta stratégiát a megmaradásra. Olyan kritikus tömegek jelennek meg – pozitív értelemben értem! – Nyugat-Európa egyes térségeiben, akikre érdemes lenne energiát pazarolni, hogy valamifajta kettős kötődéssel verjenek gyökeret egy másik világban. Hogy az elmenetel ne a visszatérés lehetőségének felszámolása legyen, hanem átjárás két vagy több nyelv és kultúra között. Igen, egyfajta illúzió ez, hiszen a gazdasági elvándorlók jó része az anyagiakra koncentrál és kevésbé szán anyagit a szellemi önszerveződésre, netán a fogadó ország kultúrájában való megmerítkezésre. Talán a második nemzedék, akiknek már természetesebb lesz a nyelvi és kulturális közeg.
Hol is van az egyház ebben a történetben? Látszólag alig valahol. Itthon a Kárpát-medencében fogyó gyülekezetekkel, ürülő falvakkal, korosodó közösségekkel és védtelen, magányos öregekkel. Egy fogyatkozó nép között kellene az evangélium győzelmét, a gyarapodás örömét megélni, az apostoli örömjelentés mintájára, „hogy az Úr napról-napra szaporította a gyülekezetet az üdvözülőkkel”. Mert a jó szolgálathoz, bizonyságtételhez, segítségnyújtáshoz nemcsak az önzetlenség tartozik, hanem a sikerélmény is elengedhetetlen.
Az egyház a fogyatkozó népesség és gyarapodó gyülekezet kívánalmának dilemmájában őrlődik. Ha elköltöznek emberek, utánuk kellene költözni, ha messzebbre mennek, még messzebbre kellene menni – az elveszettek után. De más az örökség, az egyházkép, a hagyomány. Egyelőre a még létezőhöz ragaszkodunk, mert ez ismerős. De lassan el kellene kezdeni azon gondolkozni, hogy hogyan lehetne elérni azokat, akiket semmi más csak az anyagi kényszer vagy megfontolás vitt el máshová, amely létben kiszakadtak a nyelvi közegből, a gyülekezetből, abból az egyházból, amelyről nemcsak kedves emlékeik vannak, hanem ahol identitásuk egyik legmeghatározóbb része gyökerezik. Erre lehetne építeni!
Lehetne erre építeni? Vagy más irányba kellene megindulni?